Orbán János Dénes: Hogyan írjunk és publikáljunk verset?

(Szinte halálosan komoly tanulmány a versről, annak megírásáról és a lehetőségekről. Kezdő és haladgató versfaragóknak)

Bevezető

Versek népe a magyar; gondolom, ezzel semmi újat nem mondok, mert már elmondtam többször (OJD:Versek népe. In: Irodalmi Jelen. IV. évf. 40. sz., 2005. február). Rengeteg hivatásos poétánk van: több ezer. Több tízezren igyekszenek azzá válni, ostromolván az irodalmi- és nem irodalmi lapokat, pár százezren még csak barátaiknak merték megmutatni, hárommillióan pedig csak az asztalfióknak.

Ennyi poétának kevés az a pár száz magyar irodalmi folyóirat, meg a nem irodalmi, de időnként verseket is közlő lapok. Nagy tehát a konkurencia, és minden négyzetcentiméternyi versnek szánt nyomdafelületre 12311,53 négyzetcentiméternyi vers pályázik, legalább is az Állami Versstatisztikai Hivatal (a továbbiakban ÁVH) szerint.

Csábító intermezzo a publikálás gyönyörűségéről

Publikálni! Oh, mily isteni dolog, mily isteni érzés!

Megjelent!

Anyád, apád megbocsátja bűneidet. „Fiam, mégis vitted valamire.” Nagymama zokogni kezd boldogságában, és ismét fánkot süt neked. Feleséged szemében újra fölcsillan az a bizonyos régi fény, mint amikor pillanatnyi önkívületében kimondta az akkor boldogítónak hitt igent, és lámpaoltás után oly tüzes, mint a nászéjszakán. Lenge öltözékben jönnek a lányok, és üzekedésre csábítanak – mely nő nem vágyik egy igaz költő szenvedélyes ölelésére? A baráti körben megint te vagy a középpont. Másként köszön a postás, a kéményseprő, és a szomszéd többé nem dobja át a kutyaszart a kertedbe.

Mindenki a te versedet olvassa, kivágják a lapból és szobájuk falára ragasztják. Betéve megtanulják, ezt susogják a kedves fülébe, vagy ezt szavalják el a főnök születésnapján, erről beszélnek a cigarettaszünetben, majd munka helyett a guglit böngészik, hogy minél többet megtudjanak rólad.

Több tucat Kossuth- és József Attila-díjas költőtől kapsz levelet, „Olvastam költőtárs, olvastam művedet” mottóval. Tizenegy magyar írószövetség küld felvételi űrlapot. Kétszáz versszerkesztő telepedik rád, és verseket kunyerál, természetesen kiemelt honorárium fejében.

Te lettél a 98767-ik költő, aki az ezredforduló után verset publikált (2008. április 11-i adat, az ÁVH költészetnapi közleménye alapján). Mától fogva mindenki ismerni fogja a nevedet, hisz beléptél a felső százezerbe.

Egyáltalán, megváltozik az életed, és minden megváltozik körülötted, és bármerre jársz-kelsz Nagy-Magyarországon és a nyugati magyarok lakta vidékeken, a szemekből tisztelet sugárzik feléd, az a különös, bódító tisztelet, mellyel a magyarok költőikhez, az indiánok pedig az elmehunytakhoz viszonyulnak.

A kultuszminiszter ezentúl neked is küld húsvéti és karácsonyi üdvözletet.

Publikálni! Oh, mily isteni dolog, mily isteni érzés!

A jó szándék bejelentése

A teljesség igénye nélkül, szeretnék néhány biztos tippet és tanácsot adni azon versfaragó olvasóinknak, akik nem elégednek meg az olvasói státusszal, hanem alkotóként szeretnék viszontlátni magukat a lap hasábjain. Ámde kezdjük az elején:

A. Elméleti gondolatok a versről

Költőnek születni kell. Isten, genetika, anyatej

Ne próbáld megtanulni a versírást! Felesleges elolvasnod több tízezer klasszikus és kortárs verset, megtanulnod a verstant, a grammatikát, a stilisztikát, a poétikát, a retorikát és egyéb hasonszőrű bárgyúságokat. Költőnek születni kell. A görög mitológiában Apolló tette költővé a kiválasztottakat. Nálunk, keresztényeknél Isten, egészen pontosan a Szentlélek osztogatja a tehetséget.

Ám mai, modern világunkban a tudomány szavát is meg kell hallgatnunk. A kutatások bebizonyították, hogy a költészetnek is van egy génje. Különleges gén, mert nem annyira örökletes, mint inkább esetleges, azaz nem költő apának lehet költő fia, de nem minden költő fia válik költővé. A gén vagy megvan, vagy nincs meg. Ez egyes teóriák szerint – melyek összekapcsolják a teológiát a tudománnyal – a Szentlélek akaratától függ. Más, ateista elméletek alapján csak a genetika játszik közre, de mindkét esetben igaz az állítás, hogy erre születni kell.

Nekünk nem kell aggódnunk, hiszen a magyar ember általában rendelkezik ezzel a génnel. DNS-vizsgálattal bizonyították, hogy 1000 magyarból 879-en megáldattak a bűvös génnel.

Egy kutatócsoport azt is bebizonyította, hogy a versolvasás gyönyöre egy kémiai anyagot szabadít föl, mely a vérben és az anyatejben is kimutatható. Ezért azok a csecsemők, kiknek édesanyja verset olvas szoptatás közben, később inkább hajlamosak a költővé válásra.

Az ihlet és a múzsák

Nem elég az isteni és/vagy genetikai adottság. Hiába a tehetség, ihlet nélkül nincs költészet.

Mi is az ihlet? A múzsa csókja, vágják rá az ókori görögök, Apolló hozzánk küldi a múzsát, az homlokon csókol, és megfogan a vers. Mi talán mosolygunk ezen, de mint azt mindjárt meglátjuk, nem kell ám ezen felelőtlenül vigyorogni.

A tudományos elméletek meglehetősen kezdetlegesek és konfúzak a témát illetően. Persze, egyesek, akik mindent a (bio)kémiára redukálnak, azt állítják, hogy bizonyos helyzetek (szerelem, egy tulipán fölötti elmerengés, a nemzet sorsának féltése) kémiai anyagokat szabadítanak föl, melyek aktiválják ezt a gént. Ezt jómagam kötve hiszem, és amíg nem tárnak elém konkrét bizonyítékokat, csacskaságnak tartom.

Mások – földönjáró elmék – a gondolkodás fogalmára hivatkoznak. Az ember gondolkodik, majd legjobb tudása szerint versbe önti gondolatait. Vagy érez, és versbe önti az érzelmeit.

Ez túl száraz – és bizony-bizony: ihlettelen megközelítés. A gondolat és az érzelem csak egy szeletét képezik annak a komplex valaminek, ami a vers fogantatásához vezet, és amit ihletnek szoktunk nevezni. Lélek, elme, gondolat; érzelem, látás, hallás, szaglás, tapintás – tehát az érzékek –; gyomor, tüdő s bizony a húgyhólyag meg a here is – tehát a szervek –; vérünk, nyálunk, mindenünk közrejátszhat. Bátran kijelenthetjük: a felsoroltakból, a fel nem soroltakból és a megnevezhetetlenekből egy lény áll össze. Az ihlet oly komplex, mint egy lény, olyan, mint egy angyal – ezért is szokták szárnyas ihletnek nevezni.

Ugye-ugye, már nem mosolygunk annyira a görögökön. Hiszen gondolkodjunk egy kicsit áttételesen. A múzsa csókja adja az ihletet. A múzsa lehet a kedvesünk vagy akár egy lány, akit meglátunk és megragadja képzeletünket. Lehet édesanyánk, kinek ajkán oly szótlanul csüggünk, mint Villon az akasztófán. Lehet egy barátunk, akinek nagyon élvezzük a társaságát, egy színész, aki elbűvöl alakításával, egy cirkuszi bohóc, aki megkacagtat, vagy akár egy nagyon vicces elefántbébi. De lehet egy ostoba politikus, aki feldühít, vagy egy kültelki nehézfiú, aki orrba vág az utcán. Bárki lehet, aki nem csak közönséges, hétköznapi hatással van ránk. És az ihlet, amit képletes csókjuk teremt, és olyan lény- illetve angyalszerű, lehet vidám és pufók, mint a reneszánsz festők angyalkái, lehet fenséges, mint az arkangyalok, de lehet bukott, groteszk angyal is, mint Lucifer. Sokféle angyal van, mint ahogy sokféle ihlet is. Sőt, egyes szakértők szerint többféle ihlet van, mint ahányféle angyal.

Az ihlet támad, az ihlet jön, az ihlet szárnyal – mindenképpen lényszerű. Metafizikus értelemben az ihlet az apa, míg a költő elméje az anya. Igen, hiszen az elme is lényszerű, egy olyan lény, amelynek a lélek a vére.

Kettejük nászából fogan a vers.

Ne gyötrődj hát, poéta vagy poétajelölt, gondolkodással, ne akarj mindenképpen verset írni, ne rágd ceruzád végét, ne babráld türelmetlenül az egeret. Ha nincs ihlet, nincs igaz vers. Mikor megadatik neked, az ihlet megjelenik, és megtörténik a megfogantatás. Kinek megjelenik, kinek nem, így vagyon ez az Úr angyalával meg a gyomorfekéllyel is. Vannak oly szerencsések, kiket gyakran látogat. Bogdán Lászlóhoz például az ihlet évtizedekkel ezelőtt egyenesen beköltözött, a dolgozószobába, tizenhat éve meg már a telekkönyvben is szerepel, és a Mester utána is fizeti a közköltséget.

Az ihletet várd, ne mást! Mert bizony mondom néked, a gondolkodásból született vers olyan, mint a sperma nélkül fogant gyermek.

A versmagzat kihordása és a vers születése

Megfogan tehát a vers a fentebb leírt, csodás módon. Kezdetben még zigóta, még csak sejlik, hogy mi lesz belőle. Majd elkezd gyarapodni, szavak, költői képek, dallamok fejlődnek ki, mint magzatnál a szervek, a testrészek.

Illyés Gyula, nemzetünk, költészetünk és több rendszerünk szimbóluma, izgalmas alkotója, megunhatatlan vátesze csodásan fogalmaz egy őszikéket tartalmazó, kései verseskönyvének utószavában. Mily érzékletes pontosság, mily eredeti szemlélet: a költő úgy hordja ki magában a verset, mint gyermekét az asszony, ugyanúgy vajúdik, és fájdalommal szül, majd kivetvén magából, úgy könnyebbül meg, mint a megszült asszonyok.

Ennél szebben és igazabban nem is lehet megfogalmazni; sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.

Papíron tehát a vers, vagy Microsoft Word dokumentumban, a számítógép képernyőjén, a költő pedig boldogan piheg...

Szülés utáni teendők

Ámde most mi a teendő?

Egyes teóriák szerint az újszülöttet föl kell nevelni. Azaz stilizálni, egyes sorait, szakaszait újra- meg újraírni, érlelni, eltenni, ismét elővenni és csiszolgatni. Vannak olyan szélsőségesek is, akik azt vallják, hogy akkor van igazán kész a vers, mikor már egyetlen szavát, költői képét, sorát sem tudjuk valami szebbre-jobbra kicserélni.

Az ilyesminek nem szabad bedőlni. Olyan ez, mint mikor egy kutyának levágjuk a farkát, vagy megnyírjuk. Isten olyannak teremtette, amilyen, úgy szép az a kutyus, ahogy van.

A vers is úgy szép, ahogy megszületik. Ahogy kiszakad bensőnkből. Úgy igaz, úgy őszinte. Ha hozzányúlunk, már mesterkélt, már erőltetett, már izzadságszagú, és már nem hiteles. Olyan, mint a lepke szárnya, ha zsíros ujjunkkal babráljuk. Az isteni hímport nem szabad letörölni.

A mi gyermekünk, fogadjuk el olyannak, amilyen.

Mit számít, hogyha szonett, és nem tizennégy, hanem tizenkilenc sorral születik? A versformák konvenciók. A forma, a rím emberi találmány, semmi köze a vers isteni lényegéhez. Ha mi úgy érezzük, hogy a „hosszan csókolnám ajkaidat”-ra tökéletesen rímel a „mert én téged nagyon akarlak”, akkor az úgy is van.

Ne hallgassunk azokra sem, akik képzavart vélnek versünkben fölfedezni. Például ezt írjuk: „Szerelmem mint kacsacsőrű emlős / szerelmed fájára fölkapaszkodik”. Jő a kolléga, aszondja: te hülye, ez képzavar, mert a kacsacsőrű emlős nem mászik fára. Nem érti, hogy ebben az ihletett versben ennek igenis így kell lennie. Te jobban tudod, hisz te írtad. (Egyébként is nincsenek tudományos bizonyítékok arra, hogy a kacsacsőrű emlős ne tudna fölkapaszkodni egy fára.)

Soha, soha ne hagyd magad befolyásolni.

Kijött a vers, pontot tettél a végére. Ne nyúlj hozzá többé, hanem azonnal küldd el valamelyik irodalmi laphoz, a versszerkesztőnek!

És most már következhetnek a gyakorlati útmutatók.

B. A népszerűsítés és a biztos közlés gyakorlati útmutatói, valamint gondolatok és példák arról, hogy milyen típusú lírára van szükség a kortárs költészetben

A népszerűsítés első fázisa

A vers nem a fióknak íródik. Nem azért született, hogy csak te lásd, hiszen akkor felesleges papírra vetni, mert egy ihletett vers örökre, szóról szóra megmarad az ihletett költő emlékezetében.

Ha már papírra vetetted, meg kell mutatnod másoknak is.

Szüleid, nagyszüleid, feleséged, gyermekeid – mennyire örülnek, ha a család költője az éjszaka folyamán írt újabb verseit olvassa föl nekik a reggelinél. És a kollégák... Minő üdvrivalgással fogadják, midőn kipirult arccal berobogsz a munkahelyre, és elkiáltod magad: „Gyerekek, az éjszaka írtam nyolc új verset!!!”. Mily áhítattal ülnek körül, míg te állva (hisz verset fölolvasni csak úgy szabad!) recitálod a gyöngyszemeket, és a főnök is elnézi a kis munkaszünetet, hisz nincs magyar, ki a verset ne tisztelné.

Közvetlen környezetedben szinte kötelező terjesztened a műveket. Bátran állítsd meg ismerőseidet az utcán, nem ember az, aki nem szakít pár percet arra, hogy néhány verset meghallgasson. És milyen jól esik a postásnak, ha egyhangú, fásult munkáját egy kis rögtönzött irodalmi ozsonnával fűszerezed. Vagy a közelben lakó nyugdíjas néni... Úgylehet, hetekig nem csörren meg a telefonja, most pedig egyenesen egy költő hívja, hogy utolsó napjait lírával édesítse.

De hát mennyi embert ismersz? Két-háromszázat? Nyilván, egy ember költészettel való elgyönyörködtetése is szép és nemes dolog, nemhogy háromszázé. De a magyarul olvasni tudók száma 3.526.304. Közülük 3.525.776 verset ír, a többi olvas is (2008. április 11-i adat, az ÁVH költészetnapi közleménye alapján).

Velük mi lesz? Megfosztanád őket az élménytől? Nyilván nem.

Erre való az irodalmi folyóirat.

A versszerkesztő és annak becserkészése

Az irodalmi folyóirat versekért felelős alkalmazottját versszerkesztőnek hívják. Nagyon szereti a verseket, ezért lett versszerkesztő. Legtöbbször maga is gyakorló költő.

A versszerkesztő olyannyira imádja a verseket, hogy egész nap csak verseket olvasna. Egy magyar versszerkesztőnek ez a lehetőség – hála istennek és népünk költői mivoltának – mindig megadatik.

No de szegénynek rengeteg remekmű közül kell válogatnia, hiszen, mint említettük, a versnek szánt nyomdafelületre több mint tizenkétezerszeres túljelentkezés van.

Szeretnél te lenni az egyik boldog kiválasztott? Persze, hogy szeretnél!

Elsősorban: nem mindegy a tálalás. Nagyon sok múlhat ezen.

Az Irodalmi Jelen egy korábbi lapszámában már bemutattam egy típuslevelet (OJD: Levél a szerkesztőnek. In: Irodalmi Jelen. V. évf. 48 sz., 2005. október), mely pozitív előérzeteket gerjeszt a versszerkesztőben. Összefoglalnám a lényegét:

Tisztelettel kell köszönteni a szerkesztőt, utána kell nézni a guglin, hogy kicsoda-micsoda. Nagyon kellemesen érinti a derék urat, ha címeit, díjait fölsorolod a megszólításban, valahogy így: „Legmélyebben tisztelt és szeretett Dr. Ikszipszilon, Márai-, Déry- és József Attila-díjas költő, irodalomkritikus és versszerkesztő Úr!”. Hiszen ki nem örül az elismerésnek, annak, hogy valaki tudja róla, hogy ő ki (a levél folyamán néhány művét is illik megdicsérni). Majd következzék a bemutatkozás, minél részletesebb, az életkörülmények és a család prezentálása, beleértve a háziállatokat is, mert a legapróbb információ is segíti a szerkesztőt emberének megismerésében és verseinek jobb átélésében. Legyen a levélben ars poetica, a poémák mondanivalójának részletes bemutatása, verselemzés, minden-minden. Dicsérni kell a folyóiratot, kedvesen üzenni a főszerkesztő úrnak és a többi kollégának is.

Illik 4-5 oldalas levelet írni, hiszen egy rövid, száraz levél azt sugallhatja, hogy lenézed a szerkesztőt, csak egy közvetítőnek tartod, és hogy nem is érdekel annyira a dolog. A hosszú levél jelzésértékű: mindenek fölött szíveden viseled verseid sorsát.

Rendkívül fontos: lehetőleg mellőzd az elektronikus postát. A versszerkesztő általában szereti a régimódi dolgokat. Postázd a küldeményt. A levelet mindenképpen kézzel írd, mert úgy személyesebb. A verseket lehet gépelt-nyomtatott formában is küldeni, bár kézírással elegánsabb. A versszerkesztők általában a patikusoknál is jobb grafológusok, bármilyen kézírást könnyedén ki tudnak olvasni, és az írásképből is láthatják: szíved tiszta, szándékaid nemesek. Vannak, akik aztán visszaírnak, és bekérik elektronikus formában az anyagot, de jobb helyeken villámgyors, jól fizetett titkárnők gépelik be a műveket, számos versszerkesztő pedig maga végzi el a szedést, hiszen egy jó szerkesztő gépírónői sebességgel gépel, és nagy-nagy örömmel teszi azt, és megtisztelve érzi magát.

És milyen legyen a vers?

Túljutottunk a levél és az ildomos formaságok tűzpróbáján. De még mindig háromezerszeres a túljelentkezés.

És itt már csak a vers beszél!

Milyen legyen a vers?

A morális, a metafizikai, az elméleti igazság az, hogy mindegy milyen, hosszú vagy rövid, érzelmes vagy vicces, szelíd vagy harcias - csak jó legyen. Bármiről lehet jó verset írni, még egy bacilusról vagy egy marék szarról is. A lényeg az, hogy ihletett legyen, őszinte, és a sok lehetséges hatás közül minél többel hasson a versszerkesztőre (és majd az olvasóra).

A versszűrőn ismét kihull a poéták egy része. Már csak néhány százszoros a túljelentkezés. Most már csak az igazán jó versek versenyeznek.

Mit tehet szegény szerkesztő, hiszen az ötszáz remek versfüzérből csak hét-nyolc csokornyi fér el a lapban.

Hát, kéremszépen, én megmondom: olyan műveket válogat össze, melyekből hiány van a kortárs irodalmi prérin. Így teszi egyedivé a lapot, melyet szerkeszt.

És bizony, van hiány. A kortárs magyar költészetet megrontotta a modern idők szele. Rendkívül fontos, meghatározó témák és típusok maradtak ki az elmúlt esztendők folyamán.

Mindenekelőtt a szép, szívmelengető, klasszikus szerelmi líra.

Sajnos nagyon kevés olyan vers érkezik be a szerkesztőségekbe, mely a tiszta szerelemről, a vágyról, az álmodozásról, a csókról szól. Hiányoznak az ilyen strófák:

Mióta megláttalak, megszerettelek én,

a remény csónakján eveztem tefeléd.

Átnyújtottam neked egy kis virágot,

és szépnek láttam körülöttünk a világot.

Átnyújtottad nekem a piros ajkaidat.

Én szorítottalak karommal és megcsókoltalak.

Azóta elcsitultak a hullámok az életnek vizén,

és kis kezedet szorongatva boldog lettem én.

(Mióta megláttalak)

Vagy:

Rólad álmodom, mert nem vagy itt velem,

hogy velem együtt fogd a kezem.

Ha felébredek, akkor sem vagy itt,

miért nem tudja az ember megvalósítani álmait?

(Álmodom)

Hát nem szörnyű, hogy manapság már nem írnak ilyeneket? De az úgynevezett egzisztencialista líra is kiveszett:

Az ember élete olyan, akár a sors.

Csak az tiéd, mit megvalósítasz.

Lépkedj emelt fővel az élet utcakövén!

Majd eljön a nyugdíjas kor és akkor lassíthatsz.

(Az élet olyan, akár a sors)

Istenes versek sem születnek manapság. Pedig milyen szépeket lehetne írni:

Az Úr, a mennyben lakó az én Istenem.

Bárhová megyek, ő jön mellettem.

Minden este hozzá imádkozom,

ha kocsit vezetek, a kormányt is átadom.

Meggyónom neki, ha félrelépek,

ő szeret és mindig megbocsát nekem.

A feleségemet is nagyon szeretem.

Hárman vagyunk, fogjuk egymás kezét,

én, Isten, és a kedves feleségem.

A gyerekeimet is hitben nevelem,

mert szeretem az én Uram, Istenem.

(Az én Istenem)

És a haza! A nemzet! Miért nem írtok hazafias verseket?

Hazám az Európai Unió gyöngyszeme,

Árpád vezér szép tájakra hozott.

Magyar, ez itt a te otthonod,

Őseid sírján itt nyílik virág,

és azóta is csodál minket a világ,

hogy mennyi vérrel öntöztük e földet.

Ezért van az, hogy a fű nálunk zöldebb.

(Hazám füve)

Erdélyiek! Mi történt a transzszilvanizmussal? Nehogy már Ojédé és a hülye helyőrségesek eltakarnák a délceg törpefenyő szimbolikus visszatükröződését az édes anyanyelv megőrző havasi tavában!

Az én anyanyelvem böhöm törpefenyő,

porladó sziklán is sudár himnuszba nő.

A büszke bérceken irtón siklik a hó,

nem jut ide fel más, csak erdélyi ember

s a Fennvaló.

Lovamat feresztem a Szent Anna tóban,

reszket szegény pára, mert erőst hideg van.

Didereg a hitvány, ám a szíve tiszta.

Amit nekünk vissza kéne adni, ejszen

adják vissza!

(Ejszen vissza)

A hagyományok ilyenszerű újraélesztése garantált sikert aratna szerkesztői és olvasói körökben. Ám az újfajta költészet kedvelői és művelői se csüggedjenek el, hiszen jóféle, míves modern szövegekre is nagy igény volna.

Például poszt-posztmoderneoavangárd szerelmi költészetre:

génmanipulatív koncentrátumok

tested nyílásai kétszer is ühüm

a konkáv és a váknok

traktorfaktorainak

merész globalizmusában

te te te

et et et

kong a Mekong

(kétszer is ühüm)

Vagy:

szerelem meleresz

smár ráms

petting gnittep

dugás ságud

coming out

with

a másságud

(meleresz másság)

Még:

párkapcsolatunk tök jó után baromi rossz

elgondolkodtam a gondolataimon

és rájöttem te egy fekete macska vagy

én egy fehér macska vagyok

te a yin én a yang

időnként én a yang és te a yin

de mi lesz a csi-mmel

párkapcsolatunk

sehogy se stimmel

(párkapcsolat és csi)

Naná, hogy a modern egzisztenciofilozofikum terén sem születnek mércét megütő műalkotások:

kompromisszum az egzisztencem

a lét okádék tőle okádnék

menzesz mindenfelé a szegmens

ovalbumin és csupa reciprok

kolorofszet itt már a komfort

a halál indelebilis

meg a canabis

(egzisztenc)

Nincs szociális érzékenység a kortárs költészetben:

gyere kedves hajléktalan

veszek tőled Fedél Nélkül

adok érte kétszáz forint

azon vehetsz vonaljegyet

azzal felülsz a metróra

kiszállasz a Deák téren

ott is eladsz Fedél Nélkül

elmész onnan Moszkva térig

így aztán nem unatkozol

én sem mert a Fedél Nélkült

olvasgatom s boldog vagyok

hogy rajtad így segítettem

ne búsulj hogy nincsen fedél

jobban lát téged az Isten

(rendhagyó szonett a hajléktalanhoz)

És még folytathatnám, hosszasan, de tudom, hogy már türelmetlenek vagytok, és a fenti tanításokat és példázatokat magatokba szíván közeledni érzitek az ihletet, és pennátokból a versírás vágyának téntája csöpög. Szent ihletet és szépségesen fájdalmas versszülést kíván tinéktek pompás költeményeiteket repesve váró versszerkesztőtök,

Johann von Kronstadt,

úgy is mint

Orbán János Dénes

In. Partitúra ne légy soha! Sziveri-díjasok Antológiája. Gondolat K. Bp. 2011.