2013. március 4., hétfő

Online vs. offline


Kovács Ágnes

Lassan minden héten felkapom a fejem egy-egy hírre, mely arról szól épp, hogy valamely általam kedvelt szerző „életművestül” eltűnik az online irodalmi világból, mások műveiket szelektálják, és csak azokat hagyják meg közkincsnek, amelyekről úgy gondolják, nyomtatásra érdemtelenek. Magyarán, ha sarkítjuk ezt a tendenciát, a netes olvasónak marad az ocsú, jó az neki. Ha minőséget akarok olvasni, legyek szíves anyagilag áldozni a kultúrára. Ez utóbbi kívánalom teljesen rendben is van, egyébként meg is teszem – lehetőségeimhez mértem -, különösebb külső kényszer nélkül is. Szóval, érthető ez a kívánalom a nyomtatott irodalom részéről, hiszen neki is élni kell valamiből, könyvkiadónak, folyóiratnak.

Lassan kezdek rémeket látni. A nyomtatott irodalom kemény offenzívába kezdett a szerinte alacsonyabb rendű netes irodalmi dömping ellen. Elismerem, úgy véli, létéért küzd, tehát minden eszközt megragad. Ennek a küzdelemnek nyilván szerves része az is, hogy széles körben – a dolog pikantériája, hogy ehhez azt a médiumot, az internetet, használja fel, amely ellen küzd – propagálja a netes irodalom színvonaltalanságát, sugallja, hogy kínos egy „igazi” szerzőnek, ha úton útfélen fellelhetők írásai a virtuális sztrádán.

Sok megértésem mellett aggodalmaim abból fakadnak, hogy azt látom, szerveződik egy új, a plebstől elzárkózó kult-elit, vagy mondjuk arisztokráciának, amely ismét - évtizedeket hátralépve - saját játszóterévé nyilvánítja az irodalmat. Ha siránkozunk azon, mekkora a szakadék a mai – teszem hozzá, több mint százéves problémáról van szó – olvasó, főleg a mai fiatal, mondjuk középiskolás olvasó és a kortárs líra szövegei között, akkor ez a betegség csak még tovább súlyosbodik ezzel. Sokkal kevesebb az esély ugyanis, hogy a színvonalas szövegek eljussanak szélesebb közönséghez. Netán, a színvonalas szövegek a sok kevésbé színvonalas közül kiragyogjanak ízlést, gondolkodást, műértést formálva ezzel.

Másik aggodalmam valamelyest politikai természetű, bár igyekszem kerülni a konkrét politizálást. Az ilyetén módon formálódó irodalmi életben is, akárcsak a politikaiban, azt vélem felfedezni, hogy egy viszonylag szűk elit igyekszik megmondani, mi irodalom, mi nem, mi minőség, mi nem. Ez persze nem új keletű jelenség, de egyre agresszívebb. Sokfelől lehet támadni az interneten megjelenő szövegek színvonalbeli egyenetlenségét, de az intézmény demokratikusságát elvitatni nehéz. Meggyőződésem, hogy nem korlátozni kellene, hanem okos használatát megtanítani. Megtanítani, az önálló értékfelismerést, véleményformálást. Persze, ehhez azt kellene akarni, hogy ne kegyesen patronált alattvalókból, hanem szuverén gondolkodású, önálló döntésre képes, szellemileg szabad individuumokból álljon a társadalom. A nyitott társadalom.

Azt hiszem, ez utóbbi még annál a kérdésnél is fontosabb, hogy az irodalomnak milyen éppen aktuális grundjai vannak, és hogy ezek milyen mértékben folytatnak közelharcot egymással.


Csillag Tamás

Véleményem szerint erre létezik megoldás, mármint az online megjelenésre... Pofon egyszerű: a papíralapon leközölt mű utólag probléma nélkül publikálható online is, csak a forrást kell megemlíteni, ennek szerintem a lapok is örülnek, hisz ott marad a nevük. Személy szerint úgy gondolom, az online irodalmi portálok is ugyanilyen belterjesek, a fent leírt elzárkózó kult-elit csoport itt is kialakul, és szedi áldozatait, kit bűvkörébe, kit onnan el. 
Én azért nem vezetek már sem blogot, sem mást, mert őszintén elkeserít az, ahogy az emberek képesek viselkedni, kik irigységből, kik butaságból. 


Az ''amatőr'' irodalom, az''amatőr'' költők látják a szikrát, őszinték, hisz nem éhesek a sikerre, fájdalmakat, örömöket írnak meg. A népdalok is így születtek, máig őrizzük őket, a népdalok ''költői'' is saját jelkép és érzelemvilágukat énekelték meg, máig névtelenül. A probléma akkor akad, és itt jön képbe a hamis értékítélet, hogy ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő aztán tudja, mi az irodalom, és elkezdi kéretlenül osztani a tanácsait, amik jóformán nem is kritikák, hanem nyers, megcsonkító monológok. Többnyire sértett büszkeségből táplálkozóak. A műértés sajnos nem alakulhat ki addig, amíg az emberek szívecsketörögetésben élik ki magukat, nem pedig a tényleges versélményben. Ezzel véleményt alkotok a többi hasonló portállal kapcsolatban is. 



A nyitott társadalom utópia. Gyaramtosított szembogarak vannak, demarkációs pontok. Nap mint nap szembesülök azzal, hogy ami 100 éve a puszták népe volt, mára egy vállrángató, okostelefonos, elbutult generációvá silányult le. Az irodalom, a költők feladata lenne ezt felismerni, és tenni ellene. ''Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék'' Ezek a sorok Petőfi sorai, máig aktuális, kristályos igazság fénylik a mondat alján. Na de hogy is kapcsolódik ez ide? Kellenek a dicsfényen kívüli, értéket teremtő alkotók, kellenek a saját poklaikat bejárt nemzeti hangok, mert lehet, hogy az elkövetkezendő generációk épp közülük fognak valakit emlegetni. Ehhez azonban ki lehet, sőt, ki kell, hogy szakadjanak a szívecskés-műkedvelő csoportokból, ki kell szakadjanak az online megfelelési kényszeres, visszajelzéselvű minitársadalmakból. Részint, hogy magukra találhassanak, részint, hogy írni tudjanak, aktuális grundoktól és irodalmi megélhetéstől független értékes, értékálló irodalmi anyagot.


És mégis, hogy építsen fel valaki egy hiteles, őszinte lírai ént, ha hozzá nem értők esetenként durva, minden építő kritikát nélkülöző, silány irodalmi műhelyek hangjainak próbál megfelelni? A válaszom: sehogy. Ezt mindenkinek magának kell felismernie, ha ez megvan, jöhet a publikálás nyomtatott és online formában is.



Zárásul egy vers, mert van mihez tartani magunkat: 





Kovács Ágnes

'' az online irodalmi portálok is ugyanilyen belterjesek, a fent leírt elzárkózó kult-elit csoport itt is kialakul,'' - igen, de soha nem kerülhetnek olyan erős hatalmi pozícióba, mint a neten kívül. Valamint könnyen megkerülhetők, könnyedén hozható létre önálló kezdeményezésből alternatíva. 


'' elkezdi kéretlenül osztani a tanácsait,'' - erre is azt mondom, igen, de nagy a különbség kéretlenül osztott tanács, sértő viselkedés és (irodalom) (politikai) diktátum között. 

''A műértés sajnos nem alakulhat ki addig, amíg az emberek szívecsketörögetésben élik ki magukat,'' - úgy gondolom, hogy mellett/ellenére is kialakulhat. 

''A nyitott társadalom utópia. '' - az. Hiszek benne.


''Ehhez azonban ki lehet, sőt, ki kell, hogy szakadjanak a szívecskés-műkedvelő csoportokból, ki kell szakadjanak az online megfelelési kényszeres, visszajelzéselvű minitársadalmakból.'' - nem. Nem kiszakadni kell (bár a személyes, egyedi döntés megérthető és tiszteletben tartandó), nem elzárkózni, hanem felülemelkedni. Ha van küldetéstudat: példát mutatni. Pont ettől féltem a ''netes irodalmi életet'', hogy legjobbjai elzárkóznak elefántcsont-tornyukba. Hangsúlyozom, bárkinek a személyes döntését megértem és elfogadom, azonban ha és amennyiben ez tömegessé, tendenciózussá válik, veszélyesnek, hosszú távú következményeit károsnak tartom. Nem utolsó sorban: veszteségnek.


Dorkó László

A kult-elit mindig is létezett, Ági, s nehezen elfogadható számomra, hogy valamiféle fura főnixmadárként támad fel újra és újra hamvaiból. Persze a szereplők, a helyszínek változnak - de az elv marad: szignifikánsan elkülöníteni mi az irodalom és mi nem az. 

Van valami tragikomikus, felemás igazságuk egyébként, amelynek pusztán az alapvetése teljes mértékben helyes. Valóban bajban van az érték, s a béka feneke alatt a minőség.
Igen-igen régóta

Csakhogy a felemásság is felismerhető: a szépirodalom szuicid üzemmódra váltott. Azaz bár kimondja a valót, megoldást mégsem kínál rá, ahogy azt nagyjaink tették, akár száz évvel ezelőtt. Ergó - nem tesz eleget a lentebb már boncolgatott küldetéstudatának. Nincs ''Ember, küzdj és bízva bízzál...'' helyette inkább azt sugallja, hogy az Ember keressen egy jó vastag kötelet, és egy megfelelő statikai értékekkel bíró gerendát, mert a világ borzalmas. 

Mi erre a válasz a „nem-irodalom” részéről? Természetesen a könnyen emészthető, a szájbarágós, a hurráoptimista. Talmi és gagyi, magyarán szólva. Viszont a kor sebességéhez, pragmatizmusához, haszonelvűségéhez igazodva, valóban kelendőbbek ezek a művek, legyen szó akár líráról, akár prózáról. 

Az online, ha tetszik, ha nem főként az utóbbit képviseli... magam is az antikváriumokat, újságosstandokat bújom, ha valódi értéket akarok abszolválni. Egyszerű az ok. A mozi nem ölte meg a könyvet, a tévé nem ölte meg a mozit, s az internet sem ölte meg a tévét. Nincs mesterséges szelekció – ezért a nyomtatott művek létjogosultsága továbbra is áll. 

Az persze valóban baromság, hogy ugyanannak a szerzőnek a nyomtatásban megjelent műve nem értékarányos az online publikációval. Ellenben – legalábbis számomra – élvezhetőbb a könyv, s nagy valószínűséggel az is marad. 

Végezetül: a politikai befolyásoltság veszélyével maximálisan egyetértek. Van feladat. Bőven.


Kovács Ágnes

Egyetlen dolog kapcsán akadékoskodnék csak. Dicsérted múltkor a Stillert. De hozhatnám példának a Jónást is. Őket is az antikvárban keressük? Mert ha így folytatódik, ők is rákényszerülnek majd, hogy neten ne publikáljanak. Azt is sajnálni fogom, és veszteségnek fogom tartani. Én valószínűleg ott is keresném és megtalálnám őket. Nem vagyok biztos benne, hogy azok a gyerekek is, akiket tanítok. De így bármikor meg tudom nekik két perc alatt mutatni, hogy az Író, nem feltétlenül poros könyvek hátsó borítójáról néz le ránk bajuszosan zord tekintettel, hanem íme: itt van, él, lélegzik. Nő is, férfi is, idősebb is, fiatal is, akár velük egykorú. Az elitizmus pedig egyenesen elriasztja őket.


Dorkó László

Kétségtelen, hogy azt a területet kell megcélozni a tanítás szempontjából, ahol az adott generáció otthon érzi magát. Naná. Igazad van. Mindazonáltal ez csak egy szegmensre - a lírára - igaz, egy Zorbászt, vagy egy Harmonia coelestis-t a büdös életben nem fognak elolvasni e-bookként sem. 



Másfelől a net jelentősége inkább a web2-re korlátozódik; ha lehet tetszikelni, twittelni, mert le van butítva olcsó frázisokra, akkor okés... de mutass meg nekik egy egy stillert! Szerinted? Félmosoly, oszt jóvan. Élőben is max. a seg(g)ét nézné meg.  Mint ahogy hajnal négykor se fogja belőni a Duna world-öt, mert épp Jónás Tomi (háttérben a túlexponált Visegráddal) verset mond. 




Most ez amolyan bezzeg az én időmben-vészmadárkodósra sikeredett, de gondolom érthető.
A lényeg meg lemaradt: értem az online célkitűzésedet és támogatom.




Nagy Horváth Ilona

Tehát online-offline… Az internet minél nagyobb tömegek számára lett hozzáférhető, annál inkább emberarcú lett. Pattanásokkal, nem kívánt szőrökkel, ráncokkal, foghíjjal. Ott vannak persze a hamvas pofik és a klasszikus szépségek is. Valahol. A tömegben. A dolog roppant egyszerű, fogja magát Slambuc Dezsőné született Dévaj Piroska konyhaszökevény, akire amúgy rendes körülmények között nem figyel a kutya se, fellövi magvas gondolatokat hordozó falvédőrigmusait az internetre, és olyasmit kap, amire nagy-nagy szüksége volt: figyelmet. Gáláns urak bókjait fogadja megrészegülve, diszkrét rúzsos puszikát vált sorstársnőkkel… Az egész olyan emberi. Baj ez? Nem. Ha van mód elhatárolódni ettől. 

Korábban, keresve az igazit, megzörgettem, megnyitottam, feltéptem jó néhány ajtót, ami mögött irodalmat ígértek. Mind csalódás volt. A moderáltak és a modortalanok egyaránt. Sehol semmi józsefattilaíz, babitsvilág, adyérzés… csak váladékok: nyál, nyál, nyál, ja és nyál. No meg néhány hónaljszagú verstani képződmény a helyi elit tollából. A kincskeresés is jó időtöltés lehet persze, de az ember feje egy idő után zsong a sok üres szóhegytől. Talán türelmetlen vagyok. Talán túl nagy a tömeg.

Tehát tömeg… A szűrés nélküli portálokon is előfordulnak komoly értékeket képviselő irodalmi alkotások, de gondosan elfedve, rímszerűkbe szedett versformára tört kódolt üzenetekkel,s szimpla idefigyuzz kiáltásokkal. Ha alkotóként semmi közünk is a nyomtatott irodalomhoz, mert nem vagyunk hozzá elég jók vagy egyszerűen nem érezzük, hogy kéne, akkor is fel kell tennünk magunknak a kérdést egy-egy portál kapcsán: akarom én, hogy a versgyerekem együtt játsszon ezekkel a gyerekekkel? Akarok én itt lenni? Akarom, hogy az ÉN itt legyen? Aki benyit ide, és itt talál, mit gondol majd rólam, a gyerekemről…?
A nyomtatott orgánumok szerkesztői ítészei is emberek. Magasabb a mérce? Néha egyáltalán nem vagyok biztos ebben. Néha egyenesen esküdni mernék, hogy nem így van. Ellenszenv, rokonszenv, rokon… De arra jó, hogy kitermelje a sznobjait. 

Amikor fejcsóválva olvastam, hogy Csillag Tamás töröltette magát innen-onnan, mert mostantól nyomtatásban jelenik meg, mielőtt bárhol és bármit hozzászólhattam volna az ügylethez, egy szintúgy nyomtatott irodalmár izgatott hangvételű levelet küldött: „Csillag Tamás be fog futni!!! Tudom!” Hát tudja. Én elgondolkodtam. Hova fog befutni? Pénzért ír majd? Borsos gázsiért mond majd okosakat okos műsorokban? Nagy dolog lesz ismerni és ciki nem ismerni őt? Örökös arisztokrata különállását valódi arisztokráciára váltja? Ez volna a befutás? Ezt akarja? Mi a célja? (A tárgyhoz nem tartozik, de a teljességhez igen: mindig olvastam és mindig szerettem Csillag Tamás verseit, amíg alább nem adja, ez nyilván nem fog változni.)
És mi célja van az írásnak egyáltalán? Van neki? Ha van, melyik platform szolgálja jobban? A céltól függ. Ugye? 

Az internet már visszavonhatatlan. Helye, létjogosultsága lett. Nem érzem alacsonyabb rendűnek. Az ember írószerepben magának, szerkesztőszerepben a világnak tartozik igényességgel, és ennek nagyon komoly elszánásnak kell lennie, mindegy, hogy képernyőn vagy papíron van a munkadarab, különben az áhított művészi rámutatás kiábrándító magamutogatássá aljasul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése