Vers
születik…
A
vers olyan, mint egy újszülött. Ha megfogant, megerősödött, nincs más hátra,
meg kell születnie… Megkezdődik a vajúdás… Könnyű szülés: simán, egymáshoz
kapcsolódva gördülnek a szavak. Mint a gyöngyök, tapintásuk lágy, fényesek,
összekapcsolódott füzérük gyönyörű gondolatláncokat alkot.
Nem másokért, önmagukért születnek. Saját értékeik kívánják megfogalmazásukat. Nincs hatalmam felettük. Rajtam csak átfolynak, elmémben fogannak, erősödnek, élni akarnak.
Mi lesz a sorsuk? Épp oly kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, mint méhem gyümölcseinek sorsa. Gondozom, szívem melegével óvom őket, s mivé lesznek? Nem tudható. A sors gondos keze a jövőt eltakarja előlünk. Van-e a versnek jövője? A csecsemőjét először magához ölelő büszke anya sem kérdezi ezt. Szíve kicsorduló szeretetével gondolattalan gyönyörködik gyermekében.
A vers is ilyen. Egyszer, miután kiáramlott belőlem, gyönyörködöm benne, s nem kérdezem, van-e jövője. Magaménak tudom minden rezdülését, a gondolat ívét, kicsit sánta ritmusát, botladozó rímét.
Egy pillanatig még egyek vagyunk, a vers meg én.
Azután már önálló lény. Nincs befolyásom a sorsára. Idegenként néz vissza rám a fehér papírról. Milyen ismerős gondolatok, de már nem egészen ÉN vagyok.
Új fájdalmak, örömök, fészkelnek helyén, készülnek megszületni, és ilyesformán:
életemben a vers örök, míg tudatom él.
Nem másokért, önmagukért születnek. Saját értékeik kívánják megfogalmazásukat. Nincs hatalmam felettük. Rajtam csak átfolynak, elmémben fogannak, erősödnek, élni akarnak.
Mi lesz a sorsuk? Épp oly kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, mint méhem gyümölcseinek sorsa. Gondozom, szívem melegével óvom őket, s mivé lesznek? Nem tudható. A sors gondos keze a jövőt eltakarja előlünk. Van-e a versnek jövője? A csecsemőjét először magához ölelő büszke anya sem kérdezi ezt. Szíve kicsorduló szeretetével gondolattalan gyönyörködik gyermekében.
A vers is ilyen. Egyszer, miután kiáramlott belőlem, gyönyörködöm benne, s nem kérdezem, van-e jövője. Magaménak tudom minden rezdülését, a gondolat ívét, kicsit sánta ritmusát, botladozó rímét.
Egy pillanatig még egyek vagyunk, a vers meg én.
Azután már önálló lény. Nincs befolyásom a sorsára. Idegenként néz vissza rám a fehér papírról. Milyen ismerős gondolatok, de már nem egészen ÉN vagyok.
Új fájdalmak, örömök, fészkelnek helyén, készülnek megszületni, és ilyesformán:
életemben a vers örök, míg tudatom él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése