És ebben a pillanatban a Teremtő – egyesek szerint Isten, mások szerint a Démiourgiosz – egy pillanatra (már ha lehet pillanatról beszélni akkor, amikor teremtés [a Teremtés], így feltehetően idő sem volt) felfüggesztett mindent (és a felfüggesztést értsük akár egészen konkrétan) és egészen előre tekintett: látta az aiónok elkövetkezendő végeláthatatlan sorát, a megszámlálhatatlan emanációkat és istenségeket, és megértette, hogy nem tehet semmit azért (pedig azt mondják, hogy Ő Isten, aki elvileg mégiscsak bármit megtehet), hogy jobb lenne, ha az ebben a pillanatban még nem létező világ elkerülné éppen azt a létezést, aminek pillanatokon belül be kellett következnie; (mert a majdan létező világnak talán jobb lenne, ha nem lenne része az aiónok elkövetkezendő, végeláthatatlan sorában, a megszámlálhatatlan emanációkban, az istenségekben) megértette tehát, hogy teremtenie kell. De miért kell teremtenie, ha teremtenie kell? – Gondolta. Miért is nem fejtheti le a világról a létezésnek ezt az időbeli burkát, amely úgy fog rárakódni, mint az ontológiát megterhelő metafizikai hagyomány? És még mindig – abban az első pillanat előtti, felfüggesztett pillanatban (már ha volt egyáltalán pillanat akkor, amikor még idő sem volt, lévén hogy a Teremtő, aki ugyan tudta, hogy meg kell majd teremtenie a világot, ámbár egyre inkább nem akarta, még nem fogott bele teremtésének ebbe a fájdalmasan hosszú, sőt örökké tartó művébe) – arra gondolt, hogy nincs szükség sem az aiónok végeláthatatlan sorára, sem a megszámlálhatatlan emanációkra és az istenségekre, akik majd éppen Ő előle – az ismeretlen és megnevezhetetlen Isten (isten) elől –szakítják le a dicsőség egyébként általuk olyannyira meg nem érdemelt koszorúját, vagyis arra gondolt, hogy a legjobb lenne nem is teremteni egyáltalán. [Miért? Miért? Miért?] Mert a teremtés hiábavaló munka: az aiónok végeláthatatlan sora és a megszámlálhatatlan emanációk egyébként is sokkal több szóbeszédre adnak majd okot, mint a megismerhetetlen és megnevezhetetlen Isten (isten), aki ugyan útjára indította a mindenséget, de egyesek szerint rendbe hozni már semmit sem akar. Pedig, bizonygatta önmagának (hiszen kinek is bizonygatta volna, ha egyszer még senkit sem teremtett meg, hiszen neki kellett majd megteremtenie mindent és mindenkit, hogy teremtményei egykor egyáltalán ne emlékezzenek rá, a Hallgatás mélységében lakozó egyszerű, megismerhetetlen és megnevezhetetlen istenre) igen is, hogy akar; sőt: Isten bizony, vagy a Démiourgoszra [tehát: Önmagamra] mondom, hogy akar(om)! És mégis: ahogyan belegondolt, tudta, hogy mindezt (a teremtés egyébként igencsak méltatlan művét) Ő valójában nem akarja: de – bár nem akarja – a Teremtés így is úgy is végbe megy majd, mégpedig az emanációk hosszú sora által, le, egészen az anyag érzéketlen halmazáig (amit egyesek meg akarnak érteni és magyarázni, holott semmit nem kell rajta érteni és magyarázni, elvégre is az anyag nem más, mint a puszta megfosztottság, a negáció; nincs ezen mit keseregni). És mindez csak egy pillanat volt – már ha volt egyáltalán pillanat az előtt, hogy az idő létrejött volna, ahogyan azt éppen az imént megállapította – és a Teremtő – egyesek szerint Isten, mások szerint a Démiourgiosz – egészen elbizonytalanodott a teremtés művét illetően, hiszen minek is teremteni, ha a teremtés csak az a megmagyarázhatatlan aktus, amely után senki sem ismeri és érti meg Őt. És ekkor szomorúan (ha létezhetett szomorúság az anyag érzéketlen halmazának megteremtése előtt; bár talán létezett, hiszen Ő maga is szomorú volt és tudta, egészen biztosan tudta, hogy, bár kell, de nem akar teremteni) megértette, hogy teremtenie kell, hiszen lényéből fakadóan nem képes arra, hogy ne akarjon teremteni, ne teremtsen, és ne áradjon ki. És ekkor – még mindig az első előtti pillanatban – megértette azt is, hogy örök kiáradása mellett soha nem lesz képes nem létezni, hiszen elkövetkezendő kiáradása pontosan azt fogja jelenti, hogy megkezdődik a létezés (talán az övé is, de a teremtett világé mindenképpen), amit olyannyira el szeretett volna kerülni. És ekkor – hiszen nem tehetett más, mert Ő volt a Teremtő (egyesek szerint Isten, mások szerint a Démiourgiosz) – az első előtti pillanatban – egy fájdalmas sóhajtással (egyesek szerint e sóhajból született az anyagi világ teremtője, a második isten, vagyis az első Démiourgosz) akarata ellenére kiárasztotta Önmagából a Második istent, hogy az megteremtse az aiónok végeláthatatlan sorát, a megszámlálhatatlan emanációkat, az istenségeket, és az anyag érzéketlen halmazát, amely azóta is ellenáll a teremtés szomorú aktusának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése