Lovagok Szegeden

Az Art-Tour Összművészeti Egyesület támogatásával 2014. április 16-án mutatják be Shakespeare Lóvátett lovagok című komédiáját a szegedi IH Rendezvényközpontban. A darab rendezője Bartók Gary, akivel a premier előtt szűk egy hónappal ültünk le beszélgetni ­ róla, színházról, művészetről, és persze, az előadásról.

Alapvetően filmben gondolkodsz? Ennek a színházi darabnak – a Lóvátett lovagoknak –, amit épp most rendezel, a plakátja is a klasszikus filmplakátokat idézi. Úgy gondolom, ez nem véletlen. Ez áll az ízlésedhez közel?

Olyan három évvel ezelőtt filmeket kezdtem el csinálni, de rájöttem, valami még hiányzik. Így kezdtem a színházzal foglalkozni. Bár azért az Oscar köszönőbeszédem már rég kész.

A színház akkor számodra valamiféle kompromisszum, ideiglenes dolog vagy egyszerűen tanulni akarsz olyasmit, amit majd később felhasználsz a filmezéshez?

Két külön világ a kettő szerintem. Például színészvezetésileg is más a két dolog. A színházban sokkal nagyobb gesztusokkal kell dolgozni a tér miatt, ami a színészt a közönségtől elválasztja. A filmben pedig a színésznek az arcába van tolva a kamera, emiatt pedig nem tud hazudni. Ha sírni kell, ott sírni kell és a rendezőnek ki kell hoznia ezt az emberből. Szóval, teljesen más világ a színház, de izgalmasan más, tehát ez egyáltalán nem kompromisszum. Azt tervezem, hogy idővel egy színházi produkció, egy film – így felváltva. Már csak azért is, mert egy színházi darab sokkal hamarabb tud a közönség elé kerülni, mint a film. A színház így gyorsabban tud reagálni társadalmi változásokra, jelenségekre.

Említetted korábban, hogy dolgoztál színházban.

Újságíró, kommunikátor gyakornokként dolgoztam színházban, igen. Ezalatt rendszeresen belógtam próbákra. Eredeti végzettségem az újságírói, sajtószóvivői. Most andragógiát tanulok, itt, Szegeden.

Ezt a fajta tudást, gondolom, az általad rendezett produkció menedzselésében is remekül tudod használni.

Igen, mindenképpen hasznos, hogy van rálátásom a sajtó és a sajtó-marketing működésére. Ezeket a technikákat most is használjuk a Lóvátett Lovagok producerével, Magony Gergellyel. A produkció fő támogatója ugyanis az Art-Tour Kortárs Összművészeti Egyesület, amelynek Gergő a vezetője. Az Art-Tournak van egy bevált marketing-gépezete, amelyhez hozzáadtuk az én elképzeléseimet is. Ezért van az, hogy a Lóvátett Lovagoknak a marketingje nem is annyira színházas. A plakát, a facebook-oldal, a videók, az információáramlás módja, ezek mind inkább a filmes promócióhoz hasonlatosak, sokkal direktebbek. Ennek üzenete is van. Méghozzá az, hogy nem egy szokványos színházi produkcióról van szó. Tudatosan más a hangnem, és tudatosan sokkal több a belső információ a közönség felé. Bentebbre visszük őket.

Apropó! Szándékaitok szerint ki a célközönség?

Ez egy kimondottan fiatalos darab. Akiknek elsősorban szól: a gimnazista korosztály, és az egyetemisták. Mind az előadás, mind a marketinges kommunikáció stílusával őket akarjuk megszólítani. Nagy problémának látom, hogy a kőszínházak közönségében alig találunk ma fiatalokat. Ez ellen is próbálunk tenni egy, kifejezetten fiatalos hangvételt megütő előadással.

Ha jól sejtem, akkor ez nem lesz egy hagyományos Shakespeare-előadás. Hallottam táncpróbáról, zenés próbáról, arról, hogy írtál egy dalt is a darabba, amit aztán Gábor Márkónak adtál. Hogyan határoznád meg a műfajt?

Őszintén szólva, gondban vagyok a műfaj meghatározásával. Ez alapvetően ugye egy komédia, amelyet mi zenei elemekkel egészítettünk ki – ugyanakkor erős társadalomi üzenetet is szánunk neki. A zenés-táncos musical műfajt – és azt, hogy manapság mindenből musicalt csinálnak – éppúgy megemlítjük, mint a pár napos súlytalan fesztivál-szerelmeket. Biztos vagyok benne, hogy megosztja majd a közönséget mind a társadalmi kérdések felvetése, mind az eredeti Shakespeare-darab modernizálása. Kaptam már konkrét kritikát a plakáttal kapcsolatban is, hogy ha Shakespeare ezt látná, forogna a sírjában. Én nem hiszem. Shakespeare kortalan. A felvetett kérdéseket pedig igyekszünk mindig ott elvágni, hogy a néző maga dönthesse el, hogy jó-e ez vagy rossz. Kérdéseket vetünk fel tehát, nem ítélkezünk.

A mi előadásunk tehát inkább társadalmi jelenségekkel foglalkozik. A mai fiatalokat itt és most érintő kérdésekkel. Az egyik ilyen a párkeresés, párválasztás kérdése. Ennek manapság egy szokásos helyszíne valamelyik fesztivál. Ezért játszódik a darabunk is ebben a miliőben, ennek megfelelő modern jelmezekben, mai használati tárgyakat kellékként alkalmazva. Az ilyen helyszíneken szövődő szerelmeket kívánjuk a maguk jellemzőivel, jellegzetességeivel megmutatni – kérdéseket feltenni ezekről. Nem mondjuk ki, hogy az ilyen adott időre szóló, ideiglenes kapcsolat jó vagy rossz. A döntést a nézőre bízzuk, mi csak felvázoljuk a lehetséges pozitívumait és negatívumait.

Én a kérdésfelvető színházban hiszek. Az állítások megfogalmazásával óhatatlanul is megosztanánk a közönséget, holott az a cél, hogy minél többen jöjjenek be a színházba, minél többen és szívesen nézzék a darabot. És senki ne távozzon keserű szájízzel, hiszen a válaszokat a maga számára tudja megfogalmazni. Szóval, a legfőbb célunk, hogy gondolkodásra késztessük a közönséget.

Akkor azt mondhatjuk, hogy ez a darab, amelyet így most megálmodtál, Shakespeare szövegét felhasználva, egyrészt szól általános emberi viszonyokról, mint ahogy minden klasszikus színdarab – másrészt szól magáról a művészetről, a te művészetről alkotott felfogásodról.

99 százalékban az eredeti Mészöly-féle fordítást használjuk, ilyen értelemben nem írtuk át a darabot. A rendezés, a koncepció az az enyém. Persze ezekre a feltett kérdésekre vannak válaszaim is, de mint mondtam, ez egy kérdező darab. Jelenleg huszonöt ember dolgozik ebben a produkcióban – ez is mutatja egyébként, hogy kinőttük az amatőr színjátszási kereteket, sokkal nagyobb volumenű lett ez a dolog –, ez már önmagában huszonötféle választ indukál egy adott kérdésre. És mindenkinek igaza lenne.

A modernizálásról jut eszembe. Gondolom, ismered ennek a darabnak a KennethBranagh-féle zenés-táncos verzióját. Inspirált ez valamilyen módon? Esetleg bátorságot adott ahhoz, hogy nem feltétlenül kell hagyományos módon nyúlni egy Shakespeare-darabhoz?

Igen. A zenés dolgot azt tőle hoztam, de nálunk ez nem kap olyan hangsúlyos szerepet, mert mint mondtam korábban, a mi előadásunk nem musical. Nagyon tudatosan nem az.

A zene az milyen stílusú, illetve a tánc milyen szerepet kap az előadásban.

A zene az teljesen a rock világából jön. A táncot illetően, két koreográfia van benne. Ezeket Rózsa Miklós koreográfusnak köszönhetjük, aki dolgozott már a SZESZ (Szegedi Egyetemi Színház) produkcióiban. A munkái alapján kértem fel őt, hogy dolgozzon velem a Lovátett lovagok csapatában. Azt hiszem, a színészeket fizikailag a táncpróba viseli meg legjobban. Viszont nagyon keményen dolgoznak, nem állnak meg. A koreográfia már összeállt, a darabbal ugyanígy állunk. Kész. Rendelkezés szintjén már jó ideje megvan. Már csak finomítjuk. Ez pedig javarészt az ő munkabírásuknak – és egyébként teljesen profi – hozzáállásuknak köszönhető.

Úgy látom, hogy több szegedi alternatív színházi társulatból szedted össze a legjobb színészeket. Amikor megírtad a szövegkönyvet, társulatot kezdtél el keresni vagy adott embereket, karaktereket?

A kezdetektől úgy képzeltem el, hogy szereplőválogatást fogok tartani, nem egy adott társulatra építettem a koncepciót. Egyébként ez az első igazi rendezésem. Tavaly a szegedi Agorában rendeztem DinoBuzzati Hét emeletéből egy színpadi adaptációt, az volt számomra a főpróba. Ez az előadás a múlt év májusában le is ment szép sikerrel – értsd: senki se úgy állt fel a nézőtérről, hogy „mi volt ez a…”. Akkor döntöttem el, hogy most már belevágok a Shakespeare-darabba is, ha már jó ideje ott csücsült az íróasztalomban. A múlt nyaram azzal telt, hogy előteremtsem a hátteret. Ez jelent anyagi hátteret, infrastruktúrát, tehát például próbahelyszíneket. Tudtam, hogy van egy olyan karakter, amelyre mindenképp hivatásos színész kell. Végül ezt is sikerült összehozni, Kun Áron személyében. Egyébként rengeteg olyan anyagi, hátteri és személyi problémába, vitába ütköztem, amelyekről úgy gondolom, hogy nem egy kezdő, mondjuk ki: első műves rendezőnek kellett volna átesnie. Ezek nagy részén már túl vagyunk, így utólag azt is elmondhatom, minden helyzetben sikerült jól döntenem, még ha ezek a döntések nem is voltak egyszerűek. Legalábbis az idő eddig igazolt.

 Az olvasópróbák kezdete előtt állt a produkció mögé támogatóként az Art-Tour Egyesület, így a további munka már biztosabb háttérrel zajlott, illetve zajlik. Fontos segítőink még a Genéziusz Színház és a Szegedi Egyetemi Színház. A mi produkciónk ebben a sokszínű szegedi színházi életben leginkább különféle halmazok metszetére hasonlít. Társulatoktól független, de a színészek mind valamelyiknek ­Genéziusz, SZESZ, Miniszínház, Mester Tanoda ­tagjai is. Az az igazság, hogy a független társulatoktól, ahová a színészim tartoznak, fokozatosan kaptam meg a bizalmat. Ahogyan egyre inkább látták, hogy megállom a helyem, és ez az előadás tényleg létre fog jönni.

Akkor ez a produkció több értelemben is bizonyítás. A magad számára, hogy meg tudod csinálni, és a társulatok, színészek, producer felé, hogy lehet benned bízni. Gondolom, ez legalább akkora lehetőség, mint folyamatos nyomás, teher.

Igen. Ez mindenképpen fontos volt, hogy a magam számára bizonyítsam, hogy létre tudok hozni egy működő valamit. Hosszú távon pedig azt is bizonyítani akarom, hogy ez nem csak egy egyszeri erőfeszítés volt, tehát lehet és lesz is folytatása a dolognak. Egy következő darab, egy következő rendezés. El kell ismernem, hogy a Lóvátett lovagokban részt vevő összes ember, legyen az profibb vagy kezdőbb, hatására rengeteget fejlődtem. Rengeteget tanultam tőlük. A próbák kezdetekor meg is mondtam nekik, hogy nyugodtan szóljanak, mondják el a véleményüket, ha valamiről úgy érzik, nem jól csinálom. Tisztában vagyok azzal, hogy a tizennégy színészből legalább hét-nyolc van, aki olyan kaliberű, hogy bármikor megesz engem reggelire. Tapasztaltabbak, rutinosabbak. Ez engem mindenképp arra ösztönöz, hogy jobban megindokoljam a rendelkezéseimet, alaposabban gondoljam végig én is koncepciót. Mindig készen kell álljak abszolút pontos válaszokkal. Szóval, ez a bizonyítás-kényszer nemcsak terhes, inspiráló is. Szerencsés vagyok, hogy ilyen csapatom van. Úgy érzem, keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy elfogadjanak, és egyben tudjam tartani őket. Mivel itt a színészeket nem köti szerződés, egyedül a kialakított csapatszellem és a produkció maga az, ami motiválja őket arra, hogy végigvigyék az egész folyamatot és ne kényszerként, kötelességként éljék meg a heti 3-4 próbát. Ma már ott tartunk, hogy ők maguk jelzik, ha úgy érzik, egy-egy plusz próbára van szükség. Szívesen és nagy lelkesedéssel dolgoznak, és ma már presztízst jelent ebben a produkcióban részt vállalni, ez pedig jó érzés. Naná, hogy jó érzés!

Mennyire vagy keménykezű rendező? Inkább vagy olyan, aki hajlandó idomulni a színészei igényeihez, allűrjeihez?

Nézd...huszonöt embert nem lehet puha kézzel összefogni, ez gondolom, belátható. Ugyanakkor az is igaz, hogy láttam én már társulatvezetőket, rendezőket. Nos, hozzájuk képest doromboló kiscica vagyok. Az biztos, hogy ahogyan haladunk a premier felé egyre feszültebb vagyok én is. Persze, a stáb tagjain is mutatkozik ugyanez a nyugtalanság. Éppen ezért most arra koncentrálok, hogy én, mint rendező ne essek pánikba, főleg hogy nincs is rá más okom, mint a legjobbra törekedés.

A kívülálló számára egyértelmű, hogy nincs hiány nálad ambícióban és eltökéltségben. Mi a belső, személyes motivációd ezek mögött?

Az első „regényemet” tizenegy éves koromban kezdtem el írni. Ezen a szálon indultam el a művészet felé. Már akkor és ez most sincs másképp ­az vonzott ebben, hogy egy új világot lehet létrehozni a művészet által. Az írónak is, a rendezőnek is ez a legszebb a munkájában, hogy teljesen új világokat kreálhat meg. Éppen ezért sosem gondolkodtam azon, hogy színész legyek, vagy világosító, vagy operatőr, vagy akármi más. Mindig tudtam, hogy annak a „szerepe” kell nekem, aki megálmodja ezt az egészet, másokat pedig belerángat ebbe a teremtett közegbe. Az, hogy ez eljusson a nézőig, hogy őt is sikerüljön belevonni ebbe, az már nagyon sok emberen múlik. Ez viszont mindennél fontosabb. Az, hogy a néző megértése mit is lát. Ez a célja az egésznek, természetesen. Brecht mondta, hogy az nem művészet, amit csak a művészek értenek meg. Ezt én is nagyon komolyan így gondolom. Továbbá azt is, hogy a művészetet a néző, az olvasó, a hallgatóság, ­tehát a befogadó ­tartja el. Ha ők nem lennének – bár sarkítva fogalmazok – éhen halna a művész, társulat, csapat. Olyan előadást kell csinálni, amit a néző meg akar nézni, hajlandó áldozni rá, és majd ha eljön, nem valami didaktikus maszlagot lát. A produkció legyen közérthető, viszont gondolkodásra, véleménynyilvánításra ösztönöző. Azonban szem előtt kell tartani a nézői igényeket is akár szerző, darab, akár műfaj vonatkozásában. A rendező feladata, hogy ebből a nézői igényből kiindulva minőséget hozzon létre.

                                                    

                                                                                               Kovács Ágnes

Lóvátett lovagok ­- Stáblista

Király             -           Tichy-Rács Ádám

Biron              -           Kun Áron

Dumain          -           Gábor Márkó

Longaville      -           Ivaskó Gergely

Királylány      -           Hadadi Mária

Rosaline         -           Nógrádi Claudia

Katharine      -           Skrionya Réka

Mária              -          Pócsa Petra

Julka              -           Csizmarik Dóri

Don Armado   -           Lipták László

Bunkó            -           Varga Norbert

Boyet              -           Gargya Balázs

Holofernes     -           Máté-Tóth Emese

Nathaniel       -           Németh Janó 

Desing: Kispál László Aljass
Díszlet: Csenki József

Koreográfus: Rózsa Miklós

Rendező-asszisztens: Vőneki Brigitta

Írta: William Shakespeare

Fordította: Mészöly Dezső

Lektorálta: J. Kovács Ágnes

Producer: Magony Gergely

Rendező: Bartók Gary

Zenei vezető: Dér István

Jelmez: Nógrádi Claudia

Marie Marel - Ars poetica...

Vers születik…

A vers olyan, mint egy újszülött. Ha megfogant, megerősödött, nincs más hátra, meg kell születnie… Megkezdődik a vajúdás… Könnyű szülés: simán, egymáshoz kapcsolódva gördülnek a szavak. Mint a gyöngyök, tapintásuk lágy, fényesek, összekapcsolódott füzérük gyönyörű gondolatláncokat alkot.

Nem másokért, önmagukért születnek. Saját értékeik kívánják megfogalmazásukat. Nincs hatalmam felettük. Rajtam csak átfolynak, elmémben fogannak, erősödnek, élni akarnak.

Mi lesz a sorsuk? Épp oly kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, mint méhem gyümölcseinek sorsa. Gondozom, szívem melegével óvom őket, s mivé lesznek? Nem tudható. A sors gondos keze a jövőt eltakarja előlünk. Van-e a versnek jövője? A csecsemőjét először magához ölelő büszke anya sem kérdezi ezt. Szíve kicsorduló szeretetével gondolattalan gyönyörködik gyermekében.

A vers is ilyen. Egyszer, miután kiáramlott belőlem, gyönyörködöm benne, s nem kérdezem, van-e jövője. Magaménak tudom minden rezdülését, a gondolat ívét, kicsit sánta ritmusát, botladozó rímét.

Egy pillanatig még egyek vagyunk, a vers meg én.

Azután már önálló lény. Nincs befolyásom a sorsára. Idegenként néz vissza rám a fehér papírról. Milyen ismerős gondolatok, de már nem egészen ÉN vagyok.

Új fájdalmak, örömök, fészkelnek helyén, készülnek megszületni, és ilyesformán:

életemben a vers örök, míg tudatom él.

Orbán János Dénes: Hogyan írjunk és publikáljunk verset?

(Szinte halálosan komoly tanulmány a versről, annak megírásáról és a lehetőségekről. Kezdő és haladgató versfaragóknak)

Bevezető

Versek népe a magyar; gondolom, ezzel semmi újat nem mondok, mert már elmondtam többször (OJD:Versek népe. In: Irodalmi Jelen. IV. évf. 40. sz., 2005. február). Rengeteg hivatásos poétánk van: több ezer. Több tízezren igyekszenek azzá válni, ostromolván az irodalmi- és nem irodalmi lapokat, pár százezren még csak barátaiknak merték megmutatni, hárommillióan pedig csak az asztalfióknak.

Ennyi poétának kevés az a pár száz magyar irodalmi folyóirat, meg a nem irodalmi, de időnként verseket is közlő lapok. Nagy tehát a konkurencia, és minden négyzetcentiméternyi versnek szánt nyomdafelületre 12311,53 négyzetcentiméternyi vers pályázik, legalább is az Állami Versstatisztikai Hivatal (a továbbiakban ÁVH) szerint.

Csábító intermezzo a publikálás gyönyörűségéről

Publikálni! Oh, mily isteni dolog, mily isteni érzés!

Megjelent!

Anyád, apád megbocsátja bűneidet. „Fiam, mégis vitted valamire.” Nagymama zokogni kezd boldogságában, és ismét fánkot süt neked. Feleséged szemében újra fölcsillan az a bizonyos régi fény, mint amikor pillanatnyi önkívületében kimondta az akkor boldogítónak hitt igent, és lámpaoltás után oly tüzes, mint a nászéjszakán. Lenge öltözékben jönnek a lányok, és üzekedésre csábítanak – mely nő nem vágyik egy igaz költő szenvedélyes ölelésére? A baráti körben megint te vagy a középpont. Másként köszön a postás, a kéményseprő, és a szomszéd többé nem dobja át a kutyaszart a kertedbe.

Mindenki a te versedet olvassa, kivágják a lapból és szobájuk falára ragasztják. Betéve megtanulják, ezt susogják a kedves fülébe, vagy ezt szavalják el a főnök születésnapján, erről beszélnek a cigarettaszünetben, majd munka helyett a guglit böngészik, hogy minél többet megtudjanak rólad.

Több tucat Kossuth- és József Attila-díjas költőtől kapsz levelet, „Olvastam költőtárs, olvastam művedet” mottóval. Tizenegy magyar írószövetség küld felvételi űrlapot. Kétszáz versszerkesztő telepedik rád, és verseket kunyerál, természetesen kiemelt honorárium fejében.

Te lettél a 98767-ik költő, aki az ezredforduló után verset publikált (2008. április 11-i adat, az ÁVH költészetnapi közleménye alapján). Mától fogva mindenki ismerni fogja a nevedet, hisz beléptél a felső százezerbe.

Egyáltalán, megváltozik az életed, és minden megváltozik körülötted, és bármerre jársz-kelsz Nagy-Magyarországon és a nyugati magyarok lakta vidékeken, a szemekből tisztelet sugárzik feléd, az a különös, bódító tisztelet, mellyel a magyarok költőikhez, az indiánok pedig az elmehunytakhoz viszonyulnak.

A kultuszminiszter ezentúl neked is küld húsvéti és karácsonyi üdvözletet.

Publikálni! Oh, mily isteni dolog, mily isteni érzés!

A jó szándék bejelentése

A teljesség igénye nélkül, szeretnék néhány biztos tippet és tanácsot adni azon versfaragó olvasóinknak, akik nem elégednek meg az olvasói státusszal, hanem alkotóként szeretnék viszontlátni magukat a lap hasábjain. Ámde kezdjük az elején:

A. Elméleti gondolatok a versről

Költőnek születni kell. Isten, genetika, anyatej

Ne próbáld megtanulni a versírást! Felesleges elolvasnod több tízezer klasszikus és kortárs verset, megtanulnod a verstant, a grammatikát, a stilisztikát, a poétikát, a retorikát és egyéb hasonszőrű bárgyúságokat. Költőnek születni kell. A görög mitológiában Apolló tette költővé a kiválasztottakat. Nálunk, keresztényeknél Isten, egészen pontosan a Szentlélek osztogatja a tehetséget.

Ám mai, modern világunkban a tudomány szavát is meg kell hallgatnunk. A kutatások bebizonyították, hogy a költészetnek is van egy génje. Különleges gén, mert nem annyira örökletes, mint inkább esetleges, azaz nem költő apának lehet költő fia, de nem minden költő fia válik költővé. A gén vagy megvan, vagy nincs meg. Ez egyes teóriák szerint – melyek összekapcsolják a teológiát a tudománnyal – a Szentlélek akaratától függ. Más, ateista elméletek alapján csak a genetika játszik közre, de mindkét esetben igaz az állítás, hogy erre születni kell.

Nekünk nem kell aggódnunk, hiszen a magyar ember általában rendelkezik ezzel a génnel. DNS-vizsgálattal bizonyították, hogy 1000 magyarból 879-en megáldattak a bűvös génnel.

Egy kutatócsoport azt is bebizonyította, hogy a versolvasás gyönyöre egy kémiai anyagot szabadít föl, mely a vérben és az anyatejben is kimutatható. Ezért azok a csecsemők, kiknek édesanyja verset olvas szoptatás közben, később inkább hajlamosak a költővé válásra.

Az ihlet és a múzsák

Nem elég az isteni és/vagy genetikai adottság. Hiába a tehetség, ihlet nélkül nincs költészet.

Mi is az ihlet? A múzsa csókja, vágják rá az ókori görögök, Apolló hozzánk küldi a múzsát, az homlokon csókol, és megfogan a vers. Mi talán mosolygunk ezen, de mint azt mindjárt meglátjuk, nem kell ám ezen felelőtlenül vigyorogni.

A tudományos elméletek meglehetősen kezdetlegesek és konfúzak a témát illetően. Persze, egyesek, akik mindent a (bio)kémiára redukálnak, azt állítják, hogy bizonyos helyzetek (szerelem, egy tulipán fölötti elmerengés, a nemzet sorsának féltése) kémiai anyagokat szabadítanak föl, melyek aktiválják ezt a gént. Ezt jómagam kötve hiszem, és amíg nem tárnak elém konkrét bizonyítékokat, csacskaságnak tartom.

Mások – földönjáró elmék – a gondolkodás fogalmára hivatkoznak. Az ember gondolkodik, majd legjobb tudása szerint versbe önti gondolatait. Vagy érez, és versbe önti az érzelmeit.

Ez túl száraz – és bizony-bizony: ihlettelen megközelítés. A gondolat és az érzelem csak egy szeletét képezik annak a komplex valaminek, ami a vers fogantatásához vezet, és amit ihletnek szoktunk nevezni. Lélek, elme, gondolat; érzelem, látás, hallás, szaglás, tapintás – tehát az érzékek –; gyomor, tüdő s bizony a húgyhólyag meg a here is – tehát a szervek –; vérünk, nyálunk, mindenünk közrejátszhat. Bátran kijelenthetjük: a felsoroltakból, a fel nem soroltakból és a megnevezhetetlenekből egy lény áll össze. Az ihlet oly komplex, mint egy lény, olyan, mint egy angyal – ezért is szokták szárnyas ihletnek nevezni.

Ugye-ugye, már nem mosolygunk annyira a görögökön. Hiszen gondolkodjunk egy kicsit áttételesen. A múzsa csókja adja az ihletet. A múzsa lehet a kedvesünk vagy akár egy lány, akit meglátunk és megragadja képzeletünket. Lehet édesanyánk, kinek ajkán oly szótlanul csüggünk, mint Villon az akasztófán. Lehet egy barátunk, akinek nagyon élvezzük a társaságát, egy színész, aki elbűvöl alakításával, egy cirkuszi bohóc, aki megkacagtat, vagy akár egy nagyon vicces elefántbébi. De lehet egy ostoba politikus, aki feldühít, vagy egy kültelki nehézfiú, aki orrba vág az utcán. Bárki lehet, aki nem csak közönséges, hétköznapi hatással van ránk. És az ihlet, amit képletes csókjuk teremt, és olyan lény- illetve angyalszerű, lehet vidám és pufók, mint a reneszánsz festők angyalkái, lehet fenséges, mint az arkangyalok, de lehet bukott, groteszk angyal is, mint Lucifer. Sokféle angyal van, mint ahogy sokféle ihlet is. Sőt, egyes szakértők szerint többféle ihlet van, mint ahányféle angyal.

Az ihlet támad, az ihlet jön, az ihlet szárnyal – mindenképpen lényszerű. Metafizikus értelemben az ihlet az apa, míg a költő elméje az anya. Igen, hiszen az elme is lényszerű, egy olyan lény, amelynek a lélek a vére.

Kettejük nászából fogan a vers.

Ne gyötrődj hát, poéta vagy poétajelölt, gondolkodással, ne akarj mindenképpen verset írni, ne rágd ceruzád végét, ne babráld türelmetlenül az egeret. Ha nincs ihlet, nincs igaz vers. Mikor megadatik neked, az ihlet megjelenik, és megtörténik a megfogantatás. Kinek megjelenik, kinek nem, így vagyon ez az Úr angyalával meg a gyomorfekéllyel is. Vannak oly szerencsések, kiket gyakran látogat. Bogdán Lászlóhoz például az ihlet évtizedekkel ezelőtt egyenesen beköltözött, a dolgozószobába, tizenhat éve meg már a telekkönyvben is szerepel, és a Mester utána is fizeti a közköltséget.

Az ihletet várd, ne mást! Mert bizony mondom néked, a gondolkodásból született vers olyan, mint a sperma nélkül fogant gyermek.

A versmagzat kihordása és a vers születése

Megfogan tehát a vers a fentebb leírt, csodás módon. Kezdetben még zigóta, még csak sejlik, hogy mi lesz belőle. Majd elkezd gyarapodni, szavak, költői képek, dallamok fejlődnek ki, mint magzatnál a szervek, a testrészek.

Illyés Gyula, nemzetünk, költészetünk és több rendszerünk szimbóluma, izgalmas alkotója, megunhatatlan vátesze csodásan fogalmaz egy őszikéket tartalmazó, kései verseskönyvének utószavában. Mily érzékletes pontosság, mily eredeti szemlélet: a költő úgy hordja ki magában a verset, mint gyermekét az asszony, ugyanúgy vajúdik, és fájdalommal szül, majd kivetvén magából, úgy könnyebbül meg, mint a megszült asszonyok.

Ennél szebben és igazabban nem is lehet megfogalmazni; sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.

Papíron tehát a vers, vagy Microsoft Word dokumentumban, a számítógép képernyőjén, a költő pedig boldogan piheg...

Szülés utáni teendők

Ámde most mi a teendő?

Egyes teóriák szerint az újszülöttet föl kell nevelni. Azaz stilizálni, egyes sorait, szakaszait újra- meg újraírni, érlelni, eltenni, ismét elővenni és csiszolgatni. Vannak olyan szélsőségesek is, akik azt vallják, hogy akkor van igazán kész a vers, mikor már egyetlen szavát, költői képét, sorát sem tudjuk valami szebbre-jobbra kicserélni.

Az ilyesminek nem szabad bedőlni. Olyan ez, mint mikor egy kutyának levágjuk a farkát, vagy megnyírjuk. Isten olyannak teremtette, amilyen, úgy szép az a kutyus, ahogy van.

A vers is úgy szép, ahogy megszületik. Ahogy kiszakad bensőnkből. Úgy igaz, úgy őszinte. Ha hozzányúlunk, már mesterkélt, már erőltetett, már izzadságszagú, és már nem hiteles. Olyan, mint a lepke szárnya, ha zsíros ujjunkkal babráljuk. Az isteni hímport nem szabad letörölni.

A mi gyermekünk, fogadjuk el olyannak, amilyen.

Mit számít, hogyha szonett, és nem tizennégy, hanem tizenkilenc sorral születik? A versformák konvenciók. A forma, a rím emberi találmány, semmi köze a vers isteni lényegéhez. Ha mi úgy érezzük, hogy a „hosszan csókolnám ajkaidat”-ra tökéletesen rímel a „mert én téged nagyon akarlak”, akkor az úgy is van.

Ne hallgassunk azokra sem, akik képzavart vélnek versünkben fölfedezni. Például ezt írjuk: „Szerelmem mint kacsacsőrű emlős / szerelmed fájára fölkapaszkodik”. Jő a kolléga, aszondja: te hülye, ez képzavar, mert a kacsacsőrű emlős nem mászik fára. Nem érti, hogy ebben az ihletett versben ennek igenis így kell lennie. Te jobban tudod, hisz te írtad. (Egyébként is nincsenek tudományos bizonyítékok arra, hogy a kacsacsőrű emlős ne tudna fölkapaszkodni egy fára.)

Soha, soha ne hagyd magad befolyásolni.

Kijött a vers, pontot tettél a végére. Ne nyúlj hozzá többé, hanem azonnal küldd el valamelyik irodalmi laphoz, a versszerkesztőnek!

És most már következhetnek a gyakorlati útmutatók.

B. A népszerűsítés és a biztos közlés gyakorlati útmutatói, valamint gondolatok és példák arról, hogy milyen típusú lírára van szükség a kortárs költészetben

A népszerűsítés első fázisa

A vers nem a fióknak íródik. Nem azért született, hogy csak te lásd, hiszen akkor felesleges papírra vetni, mert egy ihletett vers örökre, szóról szóra megmarad az ihletett költő emlékezetében.

Ha már papírra vetetted, meg kell mutatnod másoknak is.

Szüleid, nagyszüleid, feleséged, gyermekeid – mennyire örülnek, ha a család költője az éjszaka folyamán írt újabb verseit olvassa föl nekik a reggelinél. És a kollégák... Minő üdvrivalgással fogadják, midőn kipirult arccal berobogsz a munkahelyre, és elkiáltod magad: „Gyerekek, az éjszaka írtam nyolc új verset!!!”. Mily áhítattal ülnek körül, míg te állva (hisz verset fölolvasni csak úgy szabad!) recitálod a gyöngyszemeket, és a főnök is elnézi a kis munkaszünetet, hisz nincs magyar, ki a verset ne tisztelné.

Közvetlen környezetedben szinte kötelező terjesztened a műveket. Bátran állítsd meg ismerőseidet az utcán, nem ember az, aki nem szakít pár percet arra, hogy néhány verset meghallgasson. És milyen jól esik a postásnak, ha egyhangú, fásult munkáját egy kis rögtönzött irodalmi ozsonnával fűszerezed. Vagy a közelben lakó nyugdíjas néni... Úgylehet, hetekig nem csörren meg a telefonja, most pedig egyenesen egy költő hívja, hogy utolsó napjait lírával édesítse.

De hát mennyi embert ismersz? Két-háromszázat? Nyilván, egy ember költészettel való elgyönyörködtetése is szép és nemes dolog, nemhogy háromszázé. De a magyarul olvasni tudók száma 3.526.304. Közülük 3.525.776 verset ír, a többi olvas is (2008. április 11-i adat, az ÁVH költészetnapi közleménye alapján).

Velük mi lesz? Megfosztanád őket az élménytől? Nyilván nem.

Erre való az irodalmi folyóirat.

A versszerkesztő és annak becserkészése

Az irodalmi folyóirat versekért felelős alkalmazottját versszerkesztőnek hívják. Nagyon szereti a verseket, ezért lett versszerkesztő. Legtöbbször maga is gyakorló költő.

A versszerkesztő olyannyira imádja a verseket, hogy egész nap csak verseket olvasna. Egy magyar versszerkesztőnek ez a lehetőség – hála istennek és népünk költői mivoltának – mindig megadatik.

No de szegénynek rengeteg remekmű közül kell válogatnia, hiszen, mint említettük, a versnek szánt nyomdafelületre több mint tizenkétezerszeres túljelentkezés van.

Szeretnél te lenni az egyik boldog kiválasztott? Persze, hogy szeretnél!

Elsősorban: nem mindegy a tálalás. Nagyon sok múlhat ezen.

Az Irodalmi Jelen egy korábbi lapszámában már bemutattam egy típuslevelet (OJD: Levél a szerkesztőnek. In: Irodalmi Jelen. V. évf. 48 sz., 2005. október), mely pozitív előérzeteket gerjeszt a versszerkesztőben. Összefoglalnám a lényegét:

Tisztelettel kell köszönteni a szerkesztőt, utána kell nézni a guglin, hogy kicsoda-micsoda. Nagyon kellemesen érinti a derék urat, ha címeit, díjait fölsorolod a megszólításban, valahogy így: „Legmélyebben tisztelt és szeretett Dr. Ikszipszilon, Márai-, Déry- és József Attila-díjas költő, irodalomkritikus és versszerkesztő Úr!”. Hiszen ki nem örül az elismerésnek, annak, hogy valaki tudja róla, hogy ő ki (a levél folyamán néhány művét is illik megdicsérni). Majd következzék a bemutatkozás, minél részletesebb, az életkörülmények és a család prezentálása, beleértve a háziállatokat is, mert a legapróbb információ is segíti a szerkesztőt emberének megismerésében és verseinek jobb átélésében. Legyen a levélben ars poetica, a poémák mondanivalójának részletes bemutatása, verselemzés, minden-minden. Dicsérni kell a folyóiratot, kedvesen üzenni a főszerkesztő úrnak és a többi kollégának is.

Illik 4-5 oldalas levelet írni, hiszen egy rövid, száraz levél azt sugallhatja, hogy lenézed a szerkesztőt, csak egy közvetítőnek tartod, és hogy nem is érdekel annyira a dolog. A hosszú levél jelzésértékű: mindenek fölött szíveden viseled verseid sorsát.

Rendkívül fontos: lehetőleg mellőzd az elektronikus postát. A versszerkesztő általában szereti a régimódi dolgokat. Postázd a küldeményt. A levelet mindenképpen kézzel írd, mert úgy személyesebb. A verseket lehet gépelt-nyomtatott formában is küldeni, bár kézírással elegánsabb. A versszerkesztők általában a patikusoknál is jobb grafológusok, bármilyen kézírást könnyedén ki tudnak olvasni, és az írásképből is láthatják: szíved tiszta, szándékaid nemesek. Vannak, akik aztán visszaírnak, és bekérik elektronikus formában az anyagot, de jobb helyeken villámgyors, jól fizetett titkárnők gépelik be a műveket, számos versszerkesztő pedig maga végzi el a szedést, hiszen egy jó szerkesztő gépírónői sebességgel gépel, és nagy-nagy örömmel teszi azt, és megtisztelve érzi magát.

És milyen legyen a vers?

Túljutottunk a levél és az ildomos formaságok tűzpróbáján. De még mindig háromezerszeres a túljelentkezés.

És itt már csak a vers beszél!

Milyen legyen a vers?

A morális, a metafizikai, az elméleti igazság az, hogy mindegy milyen, hosszú vagy rövid, érzelmes vagy vicces, szelíd vagy harcias - csak jó legyen. Bármiről lehet jó verset írni, még egy bacilusról vagy egy marék szarról is. A lényeg az, hogy ihletett legyen, őszinte, és a sok lehetséges hatás közül minél többel hasson a versszerkesztőre (és majd az olvasóra).

A versszűrőn ismét kihull a poéták egy része. Már csak néhány százszoros a túljelentkezés. Most már csak az igazán jó versek versenyeznek.

Mit tehet szegény szerkesztő, hiszen az ötszáz remek versfüzérből csak hét-nyolc csokornyi fér el a lapban.

Hát, kéremszépen, én megmondom: olyan műveket válogat össze, melyekből hiány van a kortárs irodalmi prérin. Így teszi egyedivé a lapot, melyet szerkeszt.

És bizony, van hiány. A kortárs magyar költészetet megrontotta a modern idők szele. Rendkívül fontos, meghatározó témák és típusok maradtak ki az elmúlt esztendők folyamán.

Mindenekelőtt a szép, szívmelengető, klasszikus szerelmi líra.

Sajnos nagyon kevés olyan vers érkezik be a szerkesztőségekbe, mely a tiszta szerelemről, a vágyról, az álmodozásról, a csókról szól. Hiányoznak az ilyen strófák:

Mióta megláttalak, megszerettelek én,

a remény csónakján eveztem tefeléd.

Átnyújtottam neked egy kis virágot,

és szépnek láttam körülöttünk a világot.

Átnyújtottad nekem a piros ajkaidat.

Én szorítottalak karommal és megcsókoltalak.

Azóta elcsitultak a hullámok az életnek vizén,

és kis kezedet szorongatva boldog lettem én.

(Mióta megláttalak)

Vagy:

Rólad álmodom, mert nem vagy itt velem,

hogy velem együtt fogd a kezem.

Ha felébredek, akkor sem vagy itt,

miért nem tudja az ember megvalósítani álmait?

(Álmodom)

Hát nem szörnyű, hogy manapság már nem írnak ilyeneket? De az úgynevezett egzisztencialista líra is kiveszett:

Az ember élete olyan, akár a sors.

Csak az tiéd, mit megvalósítasz.

Lépkedj emelt fővel az élet utcakövén!

Majd eljön a nyugdíjas kor és akkor lassíthatsz.

(Az élet olyan, akár a sors)

Istenes versek sem születnek manapság. Pedig milyen szépeket lehetne írni:

Az Úr, a mennyben lakó az én Istenem.

Bárhová megyek, ő jön mellettem.

Minden este hozzá imádkozom,

ha kocsit vezetek, a kormányt is átadom.

Meggyónom neki, ha félrelépek,

ő szeret és mindig megbocsát nekem.

A feleségemet is nagyon szeretem.

Hárman vagyunk, fogjuk egymás kezét,

én, Isten, és a kedves feleségem.

A gyerekeimet is hitben nevelem,

mert szeretem az én Uram, Istenem.

(Az én Istenem)

És a haza! A nemzet! Miért nem írtok hazafias verseket?

Hazám az Európai Unió gyöngyszeme,

Árpád vezér szép tájakra hozott.

Magyar, ez itt a te otthonod,

Őseid sírján itt nyílik virág,

és azóta is csodál minket a világ,

hogy mennyi vérrel öntöztük e földet.

Ezért van az, hogy a fű nálunk zöldebb.

(Hazám füve)

Erdélyiek! Mi történt a transzszilvanizmussal? Nehogy már Ojédé és a hülye helyőrségesek eltakarnák a délceg törpefenyő szimbolikus visszatükröződését az édes anyanyelv megőrző havasi tavában!

Az én anyanyelvem böhöm törpefenyő,

porladó sziklán is sudár himnuszba nő.

A büszke bérceken irtón siklik a hó,

nem jut ide fel más, csak erdélyi ember

s a Fennvaló.

Lovamat feresztem a Szent Anna tóban,

reszket szegény pára, mert erőst hideg van.

Didereg a hitvány, ám a szíve tiszta.

Amit nekünk vissza kéne adni, ejszen

adják vissza!

(Ejszen vissza)

A hagyományok ilyenszerű újraélesztése garantált sikert aratna szerkesztői és olvasói körökben. Ám az újfajta költészet kedvelői és művelői se csüggedjenek el, hiszen jóféle, míves modern szövegekre is nagy igény volna.

Például poszt-posztmoderneoavangárd szerelmi költészetre:

génmanipulatív koncentrátumok

tested nyílásai kétszer is ühüm

a konkáv és a váknok

traktorfaktorainak

merész globalizmusában

te te te

et et et

kong a Mekong

(kétszer is ühüm)

Vagy:

szerelem meleresz

smár ráms

petting gnittep

dugás ságud

coming out

with

a másságud

(meleresz másság)

Még:

párkapcsolatunk tök jó után baromi rossz

elgondolkodtam a gondolataimon

és rájöttem te egy fekete macska vagy

én egy fehér macska vagyok

te a yin én a yang

időnként én a yang és te a yin

de mi lesz a csi-mmel

párkapcsolatunk

sehogy se stimmel

(párkapcsolat és csi)

Naná, hogy a modern egzisztenciofilozofikum terén sem születnek mércét megütő műalkotások:

kompromisszum az egzisztencem

a lét okádék tőle okádnék

menzesz mindenfelé a szegmens

ovalbumin és csupa reciprok

kolorofszet itt már a komfort

a halál indelebilis

meg a canabis

(egzisztenc)

Nincs szociális érzékenység a kortárs költészetben:

gyere kedves hajléktalan

veszek tőled Fedél Nélkül

adok érte kétszáz forint

azon vehetsz vonaljegyet

azzal felülsz a metróra

kiszállasz a Deák téren

ott is eladsz Fedél Nélkül

elmész onnan Moszkva térig

így aztán nem unatkozol

én sem mert a Fedél Nélkült

olvasgatom s boldog vagyok

hogy rajtad így segítettem

ne búsulj hogy nincsen fedél

jobban lát téged az Isten

(rendhagyó szonett a hajléktalanhoz)

És még folytathatnám, hosszasan, de tudom, hogy már türelmetlenek vagytok, és a fenti tanításokat és példázatokat magatokba szíván közeledni érzitek az ihletet, és pennátokból a versírás vágyának téntája csöpög. Szent ihletet és szépségesen fájdalmas versszülést kíván tinéktek pompás költeményeiteket repesve váró versszerkesztőtök,

Johann von Kronstadt,

úgy is mint

Orbán János Dénes

In. Partitúra ne légy soha! Sziveri-díjasok Antológiája. Gondolat K. Bp. 2011.

Online vs. offline

Kovács Ágnes

Lassan minden héten felkapom a fejem egy-egy hírre, mely arról szól épp, hogy valamely általam kedvelt szerző „életművestül” eltűnik az online irodalmi világból, mások műveiket szelektálják, és csak azokat hagyják meg közkincsnek, amelyekről úgy gondolják, nyomtatásra érdemtelenek. Magyarán, ha sarkítjuk ezt a tendenciát, a netes olvasónak marad az ocsú, jó az neki. Ha minőséget akarok olvasni, legyek szíves anyagilag áldozni a kultúrára. Ez utóbbi kívánalom teljesen rendben is van, egyébként meg is teszem – lehetőségeimhez mértem -, különösebb külső kényszer nélkül is. Szóval, érthető ez a kívánalom a nyomtatott irodalom részéről, hiszen neki is élni kell valamiből, könyvkiadónak, folyóiratnak.

Lassan kezdek rémeket látni. A nyomtatott irodalom kemény offenzívába kezdett a szerinte alacsonyabb rendű netes irodalmi dömping ellen. Elismerem, úgy véli, létéért küzd, tehát minden eszközt megragad. Ennek a küzdelemnek nyilván szerves része az is, hogy széles körben – a dolog pikantériája, hogy ehhez azt a médiumot, az internetet, használja fel, amely ellen küzd – propagálja a netes irodalom színvonaltalanságát, sugallja, hogy kínos egy „igazi” szerzőnek, ha úton útfélen fellelhetők írásai a virtuális sztrádán.

Sok megértésem mellett aggodalmaim abból fakadnak, hogy azt látom, szerveződik egy új, a plebstől elzárkózó kult-elit, vagy mondjuk arisztokráciának, amely ismét - évtizedeket hátralépve - saját játszóterévé nyilvánítja az irodalmat. Ha siránkozunk azon, mekkora a szakadék a mai – teszem hozzá, több mint százéves problémáról van szó – olvasó, főleg a mai fiatal, mondjuk középiskolás olvasó és a kortárs líra szövegei között, akkor ez a betegség csak még tovább súlyosbodik ezzel. Sokkal kevesebb az esély ugyanis, hogy a színvonalas szövegek eljussanak szélesebb közönséghez. Netán, a színvonalas szövegek a sok kevésbé színvonalas közül kiragyogjanak ízlést, gondolkodást, műértést formálva ezzel.

Másik aggodalmam valamelyest politikai természetű, bár igyekszem kerülni a konkrét politizálást. Az ilyetén módon formálódó irodalmi életben is, akárcsak a politikaiban, azt vélem felfedezni, hogy egy viszonylag szűk elit igyekszik megmondani, mi irodalom, mi nem, mi minőség, mi nem. Ez persze nem új keletű jelenség, de egyre agresszívebb. Sokfelől lehet támadni az interneten megjelenő szövegek színvonalbeli egyenetlenségét, de az intézmény demokratikusságát elvitatni nehéz. Meggyőződésem, hogy nem korlátozni kellene, hanem okos használatát megtanítani. Megtanítani, az önálló értékfelismerést, véleményformálást. Persze, ehhez azt kellene akarni, hogy ne kegyesen patronált alattvalókból, hanem szuverén gondolkodású, önálló döntésre képes, szellemileg szabad individuumokból álljon a társadalom. A nyitott társadalom.

Azt hiszem, ez utóbbi még annál a kérdésnél is fontosabb, hogy az irodalomnak milyen éppen aktuális grundjai vannak, és hogy ezek milyen mértékben folytatnak közelharcot egymással.

Csillag Tamás

Véleményem szerint erre létezik megoldás, mármint az online megjelenésre... Pofon egyszerű: a papíralapon leközölt mű utólag probléma nélkül publikálható online is, csak a forrást kell megemlíteni, ennek szerintem a lapok is örülnek, hisz ott marad a nevük. Személy szerint úgy gondolom, az online irodalmi portálok is ugyanilyen belterjesek, a fent leírt elzárkózó kult-elit csoport itt is kialakul, és szedi áldozatait, kit bűvkörébe, kit onnan el. 

Én azért nem vezetek már sem blogot, sem mást, mert őszintén elkeserít az, ahogy az emberek képesek viselkedni, kik irigységből, kik butaságból. 

Az ''amatőr'' irodalom, az''amatőr'' költők látják a szikrát, őszinték, hisz nem éhesek a sikerre, fájdalmakat, örömöket írnak meg. A népdalok is így születtek, máig őrizzük őket, a népdalok ''költői'' is saját jelkép és érzelemvilágukat énekelték meg, máig névtelenül. A probléma akkor akad, és itt jön képbe a hamis értékítélet, hogy ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő aztán tudja, mi az irodalom, és elkezdi kéretlenül osztani a tanácsait, amik jóformán nem is kritikák, hanem nyers, megcsonkító monológok. Többnyire sértett büszkeségből táplálkozóak. A műértés sajnos nem alakulhat ki addig, amíg az emberek szívecsketörögetésben élik ki magukat, nem pedig a tényleges versélményben. Ezzel véleményt alkotok a többi hasonló portállal kapcsolatban is. 

A nyitott társadalom utópia. Gyaramtosított szembogarak vannak, demarkációs pontok. Nap mint nap szembesülök azzal, hogy ami 100 éve a puszták népe volt, mára egy vállrángató, okostelefonos, elbutult generációvá silányult le. Az irodalom, a költők feladata lenne ezt felismerni, és tenni ellene. ''Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék'' Ezek a sorok Petőfi sorai, máig aktuális, kristályos igazság fénylik a mondat alján. Na de hogy is kapcsolódik ez ide? Kellenek a dicsfényen kívüli, értéket teremtő alkotók, kellenek a saját poklaikat bejárt nemzeti hangok, mert lehet, hogy az elkövetkezendő generációk épp közülük fognak valakit emlegetni. Ehhez azonban ki lehet, sőt, ki kell, hogy szakadjanak a szívecskés-műkedvelő csoportokból, ki kell szakadjanak az online megfelelési kényszeres, visszajelzéselvű minitársadalmakból. Részint, hogy magukra találhassanak, részint, hogy írni tudjanak, aktuális grundoktól és irodalmi megélhetéstől független értékes, értékálló irodalmi anyagot.

És mégis, hogy építsen fel valaki egy hiteles, őszinte lírai ént, ha hozzá nem értők esetenként durva, minden építő kritikát nélkülöző, silány irodalmi műhelyek hangjainak próbál megfelelni? A válaszom: sehogy. Ezt mindenkinek magának kell felismernie, ha ez megvan, jöhet a publikálás nyomtatott és online formában is.

Zárásul egy vers, mert van mihez tartani magunkat: 

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/i gyjo/setup/portrek/jozsefa/hazam.htm 

Kovács Ágnes

'' az online irodalmi portálok is ugyanilyen belterjesek, a fent leírt elzárkózó kult-elit csoport itt is kialakul,'' - igen, de soha nem kerülhetnek olyan erős hatalmi pozícióba, mint a neten kívül. Valamint könnyen megkerülhetők, könnyedén hozható létre önálló kezdeményezésből alternatíva. 

'' elkezdi kéretlenül osztani a tanácsait,'' - erre is azt mondom, igen, de nagy a különbség kéretlenül osztott tanács, sértő viselkedés és (irodalom) (politikai) diktátum között. 

''A műértés sajnos nem alakulhat ki addig, amíg az emberek szívecsketörögetésben élik ki magukat,'' - úgy gondolom, hogy mellett/ellenére is kialakulhat. 

''A nyitott társadalom utópia. '' - az. Hiszek benne.

''Ehhez azonban ki lehet, sőt, ki kell, hogy szakadjanak a szívecskés-műkedvelő csoportokból, ki kell szakadjanak az online megfelelési kényszeres, visszajelzéselvű minitársadalmakból.'' - nem. Nem kiszakadni kell (bár a személyes, egyedi döntés megérthető és tiszteletben tartandó), nem elzárkózni, hanem felülemelkedni. Ha van küldetéstudat: példát mutatni. Pont ettől féltem a ''netes irodalmi életet'', hogy legjobbjai elzárkóznak elefántcsont-tornyukba. Hangsúlyozom, bárkinek a személyes döntését megértem és elfogadom, azonban ha és amennyiben ez tömegessé, tendenciózussá válik, veszélyesnek, hosszú távú következményeit károsnak tartom. Nem utolsó sorban: veszteségnek.

Dorkó László

A kult-elit mindig is létezett, Ági, s nehezen elfogadható számomra, hogy valamiféle fura főnixmadárként támad fel újra és újra hamvaiból. Persze a szereplők, a helyszínek változnak - de az elv marad: szignifikánsan elkülöníteni mi az irodalom és mi nem az. 

Van valami tragikomikus, felemás igazságuk egyébként, amelynek pusztán az alapvetése teljes mértékben helyes. Valóban bajban van az érték, s a béka feneke alatt a minőség.

Igen-igen régóta

Csakhogy a felemásság is felismerhető: a szépirodalom szuicid üzemmódra váltott. Azaz bár kimondja a valót, megoldást mégsem kínál rá, ahogy azt nagyjaink tették, akár száz évvel ezelőtt. Ergó - nem tesz eleget a lentebb már boncolgatott küldetéstudatának. Nincs ''Ember, küzdj és bízva bízzál...'' helyette inkább azt sugallja, hogy az Ember keressen egy jó vastag kötelet, és egy megfelelő statikai értékekkel bíró gerendát, mert a világ borzalmas. 

Mi erre a válasz a „nem-irodalom” részéről? Természetesen a könnyen emészthető, a szájbarágós, a hurráoptimista. Talmi és gagyi, magyarán szólva. Viszont a kor sebességéhez, pragmatizmusához, haszonelvűségéhez igazodva, valóban kelendőbbek ezek a művek, legyen szó akár líráról, akár prózáról. 

Az online, ha tetszik, ha nem főként az utóbbit képviseli... magam is az antikváriumokat, újságosstandokat bújom, ha valódi értéket akarok abszolválni. Egyszerű az ok. A mozi nem ölte meg a könyvet, a tévé nem ölte meg a mozit, s az internet sem ölte meg a tévét. Nincs mesterséges szelekció – ezért a nyomtatott művek létjogosultsága továbbra is áll. 

Az persze valóban baromság, hogy ugyanannak a szerzőnek a nyomtatásban megjelent műve nem értékarányos az online publikációval. Ellenben – legalábbis számomra – élvezhetőbb a könyv, s nagy valószínűséggel az is marad. 

Végezetül: a politikai befolyásoltság veszélyével maximálisan egyetértek. Van feladat. Bőven.

Kovács Ágnes

Egyetlen dolog kapcsán akadékoskodnék csak. Dicsérted múltkor a Stillert. De hozhatnám példának a Jónást is. Őket is az antikvárban keressük? Mert ha így folytatódik, ők is rákényszerülnek majd, hogy neten ne publikáljanak. Azt is sajnálni fogom, és veszteségnek fogom tartani. Én valószínűleg ott is keresném és megtalálnám őket. Nem vagyok biztos benne, hogy azok a gyerekek is, akiket tanítok. De így bármikor meg tudom nekik két perc alatt mutatni, hogy az Író, nem feltétlenül poros könyvek hátsó borítójáról néz le ránk bajuszosan zord tekintettel, hanem íme: itt van, él, lélegzik. Nő is, férfi is, idősebb is, fiatal is, akár velük egykorú. Az elitizmus pedig egyenesen elriasztja őket.

Dorkó László

Kétségtelen, hogy azt a területet kell megcélozni a tanítás szempontjából, ahol az adott generáció otthon érzi magát. Naná. Igazad van. Mindazonáltal ez csak egy szegmensre - a lírára - igaz, egy Zorbászt, vagy egy Harmonia coelestis-t a büdös életben nem fognak elolvasni e-bookként sem. 

Másfelől a net jelentősége inkább a web2-re korlátozódik; ha lehet tetszikelni, twittelni, mert le van butítva olcsó frázisokra, akkor okés... de mutass meg nekik egy egy stillert! Szerinted? Félmosoly, oszt jóvan. Élőben is max. a seg(g)ét nézné meg.  Mint ahogy hajnal négykor se fogja belőni a Duna world-öt, mert épp Jónás Tomi (háttérben a túlexponált Visegráddal) verset mond. 

Most ez amolyan bezzeg az én időmben-vészmadárkodósra sikeredett, de gondolom érthető.

A lényeg meg lemaradt: értem az online célkitűzésedet és támogatom.

Nagy Horváth Ilona

Tehát online-offline… Az internet minél nagyobb tömegek számára lett hozzáférhető, annál inkább emberarcú lett. Pattanásokkal, nem kívánt szőrökkel, ráncokkal, foghíjjal. Ott vannak persze a hamvas pofik és a klasszikus szépségek is. Valahol. A tömegben. A dolog roppant egyszerű, fogja magát Slambuc Dezsőné született Dévaj Piroska konyhaszökevény, akire amúgy rendes körülmények között nem figyel a kutya se, fellövi magvas gondolatokat hordozó falvédőrigmusait az internetre, és olyasmit kap, amire nagy-nagy szüksége volt: figyelmet. Gáláns urak bókjait fogadja megrészegülve, diszkrét rúzsos puszikát vált sorstársnőkkel… Az egész olyan emberi. Baj ez? Nem. Ha van mód elhatárolódni ettől. 

Korábban, keresve az igazit, megzörgettem, megnyitottam, feltéptem jó néhány ajtót, ami mögött irodalmat ígértek. Mind csalódás volt. A moderáltak és a modortalanok egyaránt. Sehol semmi józsefattilaíz, babitsvilág, adyérzés… csak váladékok: nyál, nyál, nyál, ja és nyál. No meg néhány hónaljszagú verstani képződmény a helyi elit tollából. A kincskeresés is jó időtöltés lehet persze, de az ember feje egy idő után zsong a sok üres szóhegytől. Talán türelmetlen vagyok. Talán túl nagy a tömeg.

Tehát tömeg… A szűrés nélküli portálokon is előfordulnak komoly értékeket képviselő irodalmi alkotások, de gondosan elfedve, rímszerűkbe szedett versformára tört kódolt üzenetekkel,s szimpla idefigyuzz kiáltásokkal. Ha alkotóként semmi közünk is a nyomtatott irodalomhoz, mert nem vagyunk hozzá elég jók vagy egyszerűen nem érezzük, hogy kéne, akkor is fel kell tennünk magunknak a kérdést egy-egy portál kapcsán: akarom én, hogy a versgyerekem együtt játsszon ezekkel a gyerekekkel? Akarok én itt lenni? Akarom, hogy az ÉN itt legyen? Aki benyit ide, és itt talál, mit gondol majd rólam, a gyerekemről…?
A nyomtatott orgánumok szerkesztői ítészei is emberek. Magasabb a mérce? Néha egyáltalán nem vagyok biztos ebben. Néha egyenesen esküdni mernék, hogy nem így van. Ellenszenv, rokonszenv, rokon… De arra jó, hogy kitermelje a sznobjait. 

Amikor fejcsóválva olvastam, hogy Csillag Tamás töröltette magát innen-onnan, mert mostantól nyomtatásban jelenik meg, mielőtt bárhol és bármit hozzászólhattam volna az ügylethez, egy szintúgy nyomtatott irodalmár izgatott hangvételű levelet küldött: „Csillag Tamás be fog futni!!! Tudom!” Hát tudja. Én elgondolkodtam. Hova fog befutni? Pénzért ír majd? Borsos gázsiért mond majd okosakat okos műsorokban? Nagy dolog lesz ismerni és ciki nem ismerni őt? Örökös arisztokrata különállását valódi arisztokráciára váltja? Ez volna a befutás? Ezt akarja? Mi a célja? (A tárgyhoz nem tartozik, de a teljességhez igen: mindig olvastam és mindig szerettem Csillag Tamás verseit, amíg alább nem adja, ez nyilván nem fog változni.)
És mi célja van az írásnak egyáltalán? Van neki? Ha van, melyik platform szolgálja jobban? A céltól függ. Ugye? 

Az internet már visszavonhatatlan. Helye, létjogosultsága lett. Nem érzem alacsonyabb rendűnek. Az ember írószerepben magának, szerkesztőszerepben a világnak tartozik igényességgel, és ennek nagyon komoly elszánásnak kell lennie, mindegy, hogy képernyőn vagy papíron van a munkadarab, különben az áhított művészi rámutatás kiábrándító magamutogatássá aljasul.